Nagyon izgulok! A Nők Lapja-címlap bakancslistás álmom volt. Szívem csücske.

Jólesik hallani, hogy ennyire örülsz.

Igen, pedig nem mindig vagyok jóban a sajtó egy részével. Nem szoktam annyiban hagyni ha visszaélnek a nevemmel, az arcommal, ezek a vállalkozásom védjegyei. Nem közpénzből élek, nem tartozom elszámolással senkinek. Legyen már az én döntésem, hogy ott vagyok-e egy címlapon, nyilatkozom-e valamiről, vagy sem.

Azt el tudod fogadni, hogy érdekled az embereket, hogy kíváncsiak rád?

Igen. De nem tudom bevállalni a felelősséget, hogy amolyan ikonikus életem legyen. Képtelen vagyok reggelizés közben posztolni, hogy jaj, de finom a rántotta. Viszont olykor odaállok ügyek mellé. Szeretem a munkáimat, azokról is szívesen beszélek. Közéleti dolgokról is megnyilvánulok, és persze fenntartom a tévedés meg a változtatás jogát. Szeretek egyfajta hiányérzetet is táplálni. Úgy vagyok vele, hogy ha az emberek kíváncsiak rám, jöjjenek be a színházba. Egy szerepben persze a megírt szövegeken keresztül lehet belőlem látni valamit, de mindig megpróbálom megtalálni azt a pontot, amikor én is úgy döntenék, ahogyan az adott szereplő. Tehát a színpadon is igyekszem egyre önazonosabb lenni, álarc nélkül játszani. Ott meg lehet engem nézni. Az én vagyok, még akkor is, ha az a valaki, akit játszom, gonosz, vagy épp nincs igaza. Mert annak a nem igazságnak is van igazsága.

Előfordul, hogy nincs kedved színpadra lépni?

Nem, mert a járvány miatt annyira megcsappant az előadások száma, hogy öröm, ha játszhatok. Meg hát olyan régóta vagyok már színpadon, hogy az nekem nagyon otthonos közeg. Amikor megpillantom a kellékeimet, a díszletet, biztonságban érzem magam.

Hogyan lehetett ép lélekkel kibírni, hogy már gyerekként sztár voltál?

Szerintem nem maradt ép a lelkem. Most nagy divat boncolgatni a belső világunkat, és azt hiszem, nekem is van mivel szembenéznem. Közben viszont, bár biztosan értek bántások, voltak rossz napjaim gyerekként, a mérleg másik serpenyőjében mégis több volt a jó, hiszen különben nem választottam volna már felnőttként ezt a pályát. Kamasz koromban tettem egy kis kitérőt, a balettintézetbe jártam, de aztán egyszer csak ismét hiányozni kezdett, hogy megszólaljak a színpadon.

Vigyázott valaki a gyerek Ullmann Mónikára, hogy ne menjen tönkre a népszerűségben?

Úgy gondolom, nem kellett attól tartani, hogy elszállok. A szakmámat már akkor is önmagáért szerettem. Gyerekként sem kedveltem, ha utánam kiabáltak az utcán, hogy „láttunk a tévében!”. A tévézés akkor számomra mesevilág volt. Két csatorna létezett, és ha szőke kislány kellett, engem hívtak, ha barna kislány kellett, Ábel Anitát hívták. Akkor még nyersanyagra forogtak a filmek, ami nagyon drága dolog. Valószínűleg azért is „használtak” minket annyiszor, mert üzembiztosak voltunk. Már gyerekként is ráéreztünk egyfajta koncentrációra, és ez nagyon nagy könnyebbséget jelentett a stábnak. Soha nem kellett minket fegyelmezni, de miért is kellett volna? Jó, egyszer bebújtam a kukába… De alapvetően játszótérnek éreztem az egészet, abban az életkorban, amikor a gyerekek amúgy is szerepjátékoznak. Bementem, kaptam apukát, anyukát, és a szerep szerint, mondjuk, Balázs Péter leüvöltötte a hajamat. Fantasztikus játéknak éltem meg. Kaptam ruhákat, játékokat, gyerekszobát, varázslatos volt! Nyilván néha nem mentem iskolába, mert forgattam, és azt be kellett hozni, de ez nem jelentett nagy problémát. Kérdezted, vigyázni kellett-e rám. Hát, szerintem én azt megoldottam magam.

Erősnek tűnsz, harcosnak, aki meg tudja védeni a határait. Tényleg ilyen vagy?

Szeretnék ilyen lenni, de amikor becsukom magam mögött az ajtót, akkor nem ezt az arcomat látni.

Sérülékenyebb vagy?

Azt hiszem, igen, sokkal. Talán pont azért tűnök harcosnak, mert tudom, hogy nálam alacsonyabban van a tűréshatár. De ha baj van, akkor segítséget kérek, gyertek mögém, barátaim, és támogassatok. Megerősítenek azok az emberek, akik szeretnek, egymagam ezt képtelen lennék így csinálni. Nagyon tudnak bántani dolgok.

Igen?

Nagyon. De mostanában már át is adom magam a fájdalomnak, tehát megpróbálok lemenni a mélyére, és amikor már levitt az örvény, akkor szépen lassan építkezve feljönni. Megadni az idejét – erre egyébként alkalmas volt ez a nyomorult elmúlt két év is.

Milyenek voltak a balettos évek?

Nagyon szerettem. Fizikálisan sanyarú volt, de sok mindenre megtanított: a fegyelmezettségre, a lemondásra. Dolgozni. Ott nincs kamu. Egy dressz van rajtad, és egy harisnya, és ha nincs behúzva a hasad vagy kinyújtva a térded, vagy nem emeled fel eléggé a lábad, akkor nem túl szépen rád szólnak, hogy ugyan dolgozz már egy kicsit, hiszen azért vagy itt, és ebben tökéletesen igazuk van.

Őrzi még a tested a balett emlékét?

Mást sem tud csinálni. Sajnos most nem sok mindent teszek érte. De ha sportolok, akkor a szabadban. Korábban jógáztam, de télen két helyen eltört a kezem, és a csuklóm nem bírja el a súlyomat. Épp azon gondolkoztam, hogy szerzek egy szobabiciklit. És akkor majd tekerek egy félórát a híradó alatt, és jól felidegesítem magam.

Nézel híradót?

Sajnos hírfüggő lettem. Percenként lesem a híreket, podcastokat hallgatok. De legalább tudok közben szöveget tanulni.