Mezőszemere közepes méretű község a Bükk lábánál, az M3-as autópálya Alföld felé eső oldalán. Itt látogattuk meg a képzőművészt egy még kifejezetten forró nyárvégi napon. A levegő szinte izzott a kiégett táj felett, és egész Mezőszemere a házakba hátrált a negyven fok elől.

Ami most zajlik, az ökológia katasztrófa – mondja Bukta Imre a háza udvarán, az istállóból kialakított műterme mellett. – A család, a gyerekek jöttek volna nyaralni, de teljesen visszahúzódott a Tisza-tó, mert nincs víz Szolnokon a Tiszában, ezért engedni kellett oda a tározóból… De szerintem van jó oldala is ennek a szárazságnak. A zöldség- és gyümölcstermesztéshez egész nap kint kell lenni a kertben: hatalmas gürcöléssel jár. A hipermarketekben viszont olcsó volt az áru, nem érte meg bíbelődni vele. Ám most, hogy drasztikusan emelkednek az árak, újra megéri. Szerintem hamarosan megint fognak az emberek a saját kertjükben termelni: felértékelődik az a kis konyhakert. Meg a jóízű hazai gyümölcs és zöldség.

Megjelenik a szárazság a festészetében?

Narratív alapon, közvetlenül nem. Erről nincs közölnivalóm. Persze itt élek, és hat rám. Például mögöttünk, a kertek alatt van egy utca. Régen Partizán útnak hívták, ma már Pacsirta a neve. Ha ezen elsétálunk, látunk mindenféle kerteket, és lehet, hogy háromszáz méterre találkoznánk Marikával és a férjével, aki amerikai származású. Ők angolul beszélnek egymás közt. Sokáig Seattle-ben éltek, itt meg kísérletképpen mustárt termesztenek. Ilyen is van itt, meg is festettem őket.

Nagyon megváltozott a falu?

Folyamatos mozgásban van, és most éppen érdekes folyamatok zajlanak. Mondhatnám azt is, hogy hál’ istennek, mert nagyon ment lefelé az ingatlanok ára. És most hirtelen elkezdett emelkedni. Sokféle ember költözik ide. Erős a roma kultúra is. De ha meg odébb megyünk kicsit, látni, hogy kint áll a ház előtt két jó minőségű, új autó. Látszik, hogy akik frissen költöztek be, jól elvannak. Itt dolgozhatnak a környéken, esetleg Makláron, az autóalkatrész-gyárban. Ennek nagyon örülök, hiszen a lakosság elöregedett, az idősek meghalnak, és a gyerekek már nem sűrűn jönnek haza – esetleg halottak napjára. De mostanra például nincs is eladó ház, pedig három-négy évvel ezelőtt vagy ötvenet kínáltak. Érdekes.

De ha ilyen sokan költöznek ide, akkor önnel mi lesz? Persze nem azért lakik itt, hogy elszigetelje magát a nagyvilágtól, mégis mindig megemlítik, hogy szinte remeteéletet él.

Én alapvetően nyitott vagyok. A remeteség inkább a falusiak szempontjából értelmezhető. Nem biztos, hogy kíváncsiak lennének arra, amit csinálok. Például: nem volt még Mezőszemerén kiállításom, pedig már kértek rá, hogy esetleg legyen. Csak én félek attól, hogy talán megítélnek: „Ó, hát ilyet én is tudok…” Senki sem lehet próféta a saját hazájában. A falura tehát nem vagyok hatással, a falu ellenben nagy hatással van énrám.

Hogyan?

Itt születtem, és végigéltem a rengeteg változást. Például eltűntek a szekerek, pedig hatszáz évig ez volt a fő közlekedési eszköz itt. A kilencvenes évek elején édesapámat szekéren vitték ki a temetőbe. Most pedig itt az asztalon a mobiltelefon előttünk, amiben a világ információja benne van. Gyerekkoromban autó sem járt: nagy néha behajtott egy fekete limuzin – általában akkor, amikor vadászni mentek az elvtársak, és megálltak, hogy a kocsmában lehúzzanak egy féldecit. Mi akkoriban még „taxi”-nak hívtuk az autót… De visszatérve a festészethez: motívumként én csakis a faluból dolgozom. Novemberben nyílik Budapesten egy jubileumi kiállításom, és tudatos döntés volt részemről, hogy az udvaromon lévő dolgokat fessem meg – és ha kimozdulok ebből a térből, akkor is csak a kertek alatt, néhány száz métert. És bár ez a környezet állandónak tűnik, mégsem az. Kimeríthetetlen mennyiségű kincset rejt, és a falu is tud újat adni. Közben én is változom, és az érzéseim változásai által mindig más témát keresek. Újabban szakrális motívumok foglalkoztatnak.

A szakralitás nem tűnik el? A modern idők nagy hulláma nem söpri el ezeket a dolgokat?

Hogy is mondjam… formailag talán igen, egyébként meg nem. Én például nem vagyok vallásos, de hiszek. Gyerekként jártunk templomba, ismerem a szokásokat, az éjféli misét. Az első szobor, és az első kép, amit láttam, a templomban volt.

Nem vezetett egyenes útja a művészethez…

Általános iskolában nem foglalkoztak velem, nem gondolták, hogy különösebben tehetséges gyerek lennék. A művészeti szakközépiskola senkinek nem jutott eszébe. De mivel tudtam rajzolni, a szüleim arra jutottak, ha már ilyen precíz a gyerek, menjen műszaki területre. Így kerültem a fémesztergályos-fémforgácsoló szakipari szakközépiskolába. Ott kezdtem rajz-szakkörre járni. Később Egerben dolgoztam – de onnan meg kitiltottak.

Hogyan történt?

Az egri ÁFÉSZ-nál dolgoztam dekoratőrként. Egyszer csak behívott a főnököm, és azt mondta: „Imre, felhívtak a pártbizottságról, hogy azonnali hatállyal ki kell rúgnom téged. Ne is keress Egerben állást, mert sehol nem fogsz kapni.” Magyarul: tűnjek el a városból.

Mit követett el?

Egy karácsonyi képeslapot készítettem linóleummetszettel, rajzoltam rá egy angyalkát. Ennyi. Ma már senki sem gondolná, hogy a hetvenes évek elején ilyen megtörténhetett – de sajnos megtörtént. A helyzet fonákja az, hogy ezután Leninvárosba (ma Tiszaújváros) kerültem, egy totálisan szocialista városba. Ahol az angyalkával nem volt probléma… Viszont tobzódtam mindenféle kísérleti anyagban.