Nyáron nomádok vagyunk, fesztiválok és találkozók tagolják a család életét, ami nem azt jelenti, hogy szabadok lennénk, sokkal inkább, hogy örökké cipekedünk és alkalmazkodunk. A lányunk, hála az égnek, könnyen feltalálja magát, és hamar otthonnak hívja, „ahol most lakunk”. Ha egy apró falu öreg kőházában kell a velünk együtt élőket kerülgetni, és a konyhában lódarazsak, szarvasbogarak, izmos lábú szöcskék jönnek szembe, akkor ő örömmel kalauzolja el a szüleit ebben a színes rovarvilágban. De a házigazda kertjét is hamar felderíti, másnap kiskosárral érkezik, és a fekete paradicsomtól lázba jön. A boltok logikáját sajnos túlzottan is érti már, akkor is tudja, hol van a kakaó (még mindig így hívunk minden csokit, jégkrémet), ha még sosem jártunk ott. A fesztiválokkal is ugyanez a helyzet, ahol színpad van, ott játékos stand is lesz előbb-utóbb. Mindjárt kikutatja az árusokat, akkor is, ha Dörögdről Kapolcsra kell átbuszozni érte. Az, mondjuk, a végletekig zavarba hozza, hogy csak egy apróságot lehet választani. Ha tűrjük és bírjuk, meg az eladónál sem szakad a cérna, akkor akár két óráig is válogat, mindent kipróbál, megnéz, elemez, kinek lenne jó, ki örülne neki. A besenyői mindenes boltban egy apró, fehér, elefántos radírgumit, a Művészetek Völgyében mackós párnahuzatot vettünk (párnát azóta sem szabad tenni bele), az Ördögkatlanon papírlegyezőt, a Margófeszten meg a negyedik úszógumit. Utóbbi persze már a kaland megfordított része, hiszen a fesztivál így csupa strand és játszótér. Sosem gondoltam volna, hogy gyerekkorom helyszínén, a harkányi strandfürdőben, negyven év múltán, újra megcsodálom a platánsort, hogy úszógumikörméret-szakértő leszek, és Keszthelyen már lefőzöm az árust. A vándorlásban, pakolásban, tűrésben, autópályás araszolásban, a tétlenségben van valami időn túli, ha rossz, akkor is másképpen telik, vagyis inkább egy másik dimenzióban, ahol azért vagyunk, mert mi hárman együtt akarunk lenni. És ez a szándék akkor is szép, ha a történés éppen kellemetlen.