Képzeljük el, hogy munka után sétálnánk egyet az óceánparton, úszkálnánk, bringáznánk, a merészebbek szörföznének. Pecáznánk a folyóban, kajakoznánk, egy vízparti teraszon kávézgatnánk, botanikus kertnek is beillő parkban piknikeznénk – és mindezt magában a városban… A portugál kikötőváros a hegyoldalba épült, színes kis házaival – mindegyik erkélyes, mindegyik a kikötőre néz – olyan, mint egy romantikus makett, Tesz-Vesz város, ahol csak ülni kell a számtalan cukrászda egyikének teraszán, és pereg a mozi, jönnek-mennek, élnek a népek… A színpompás, klasszikus csempékkel kirakott, bár felújításra szoruló házak között minduntalan felbukkan egy hűvös, középkori templom gyönyörű, kék mozaikokkal.
A névadó
Portugália második legnagyobb városa, egykori fővárosa, az ország névadója – Portus Cale – olyan, mintha egy sokat forgatott, megunhatatlan mesekönyvbe érkeznénk. Porto kikötői negyede, a Ribeira a világörökség része. Vég nélkül csavaroghatunk, csak bírjuk szusszal, hegynek fel, hegynek le, és mindezt úgy, hogy nem kell tömeget kerülgetni, a főutca kivételével mindenhol kevés a turista. Sőt: egy kutatás szerint ez a világ harmadik leginkább alulértékelt városa, pedig természeti adottságai és építészeti emlékei miatt egyszerűen paradicsomi. Portugália gyönyörű, Lisszabon is varázslatos, de mégiscsak metropolisz. Porto azonban egy kisváros érzését kelti, kiváló a tömegközlekedése, mindenhová könnyedén és olcsón el lehet jutni.
A nagylányom nemrég töltötte be a tizennégyet, és egyetlen kívánsága volt: utazzunk. De hova? Mindegy, felelte, csak tenger is legyen. Így jutottunk el Portóba.
Végtelen szabadstrandok
Szállásunk az egyik villamosvonal végállomásánál, a tengerparti negyed – egykori halászfalu-, a Matosinhos egyik bérházában volt. Itt csodaszép kis barokk épületek találhatók, egy felújított, egy düledező – dekadens sormintával. A negyed széles főutcájának mindkét oldalán kínai boltok és ellenállhatatlan sütiket kínáló, kiülős cukrászdák, plusz egy ábécé, más nincs is, viszont rövid sétával elérhető a kikötő mellett hosszan húzódó, kicsi, kiülős halvendéglők sora, faszénen sülnek a tenger gyümölcsei, és mindig fúj az enyhet adó szél. Ahol véget ér a halvendéglők utcája, kinyílik a végtelen: ameddig a szem ellát, homokos vagy apró kavicsos, sziklákkal tarkított, hatalmas szabadstrandok. A repülőúttól elcsigázva első napunkon elsétáltunk a Praia de Matosinhos óriási homokos tengerpartjáig, órákig moziztuk az egyensárga mentőmellényben, libasorban a beachre érkező – kapaszkodjunk! – óvodásokat, akik a szárazföldi gyakorlatozás után mint delfinbébik lovagoltak a hullámokon. A helyiek sétáltak, üldögéltek, egy családot minden este viszontláttunk: csecsemőjét szoptatta a fiatal anya – senki észre sem vette tán, annyira természetes a látvány, a családok otthon vannak a parton. A gyönyörű és este kivilágított tengerparti sétány egyik szakasza az 1930-as években épült, rózsákkal befuttatott Pergola da Foz, a város egyik jelképe. A húsz kilométer hosszú promenádon bringáznak, rollereznek, görkoriznak a helyiek, csodaszép, könnyen megközelíthető partszakaszok mellett fut az út, és az emeletes, menetrend szerinti panorámabusz két euróért visz végig a teljes szakaszon.
