„A kamaszt csak kamaszkora előtt lehet (és kell) nevelni”

Kérdés: Zavartalan családi életet éltünk két évtizedig, és most, egyik napról a másikra a helyzet elviselhetetlenné vált. Két fiunk van. Az egyik húszéves, a másik tizennyolc. Egyetemre, illetve középiskolába járnak. A nagyobbik fiunk mindig visszahúzódó, magának való volt, féltem, hogy ha felnő, egészen eltávolodik tőlünk. Nem így történt. Tizenhét éves kora óta van egy barátnője, aki nálunk is családtag lett (mindig szerettünk volna egy kislányt), s úgyszólván a fiunkat is közelebb hozta hozzánk. A kicsivel viszont mindig bensőséges, közeli volt a kapcsolatunk, s ő ezt igényelte is. Egy-két barátja mindig volt, de lányokkal egészen a legutóbbi időkig nem foglalkozott. Most viszont, éppen érettségi előtt, egy kiránduláson megismerkedett egy meglehetősen szerencsétlen sorsú, zaklatott családból érkező kislánnyal. Őt is szeretettel fogadtuk, bár a viselkedése kezdettől fogva furcsa volt. Nem szeretett hozzánk jönni, feszengett a családi asztal mellett, nehéz volt elkapni a pillantását, vonakodott a kézfogástól, s mihelyt lehetett, mindig elvitte magával a fiunkat. Elmagyarázta neki, hogy ő, a fiunk a mi érzelmi terrorunk és kizsákmányolásunk alatt áll, és ettől meg kell szabadulnia. Később kiderült, hogy a kislány már elvonókúrán is volt, és bennünk egyre nőtt az aggodalom. Ettől fogva a gyerekünk velünk szemben egyre zárkózottabb lett. Megváltoztatta a hajviseletét, az öltözködését, megbízhatatlanná vált az iskolában és a családi időpontokat illetően. Úgyszólván csak pénzt fogadnak el tőlünk, semmi mást. Nem esznek nálunk, és ha valamelyik rongyos ruhadarabjuk helyett újat veszünk számukra, azt undorral lökik félre. Mit tegyünk? Hová fog ez vezetni? Mi lesz a gyerekünkből?

Válasz: Mondják: a kamaszt- az ifjút- csak kamaszkora előtt lehet (és kell) nevelni. Hogy a kamaszkori forduló után mi történik vele, az valójában az addig eltelt másfél évtizeden múlik. Azt is mondják, hogy bizonyos fokú eltávolodás a családtól az önállósodás folyamatában természetes (de az újabb vizsgálatok szerint nem jár szükségszerűen konfliktusokkal). Akik nagyon erősen kötődtek szőkébb családjukhoz vagy a szülők valamelyikéhez, azoknál viszonylag gyakrabban fordul elő, hogy a kamaszkori önállósodás, az ifjúkori leválás élesebb, „szakításos” módon valósul meg, de többnyire ez is csak átmeneti. Gyerekeink, ha el is távolodnak tőlünk (esetleg látványosan) ebben az időszakban, idővel visszatérnek, már független, önálló emberekként. Ennek előfeltétele, hogy ne akarjuk őket tiltásokkal – vagy esetleg túláradó érzelmekkel – megfosztani önállóságuktól.

Nehéz ilyen tanácsot adni, de nagy a valószínűsége annak, hogy ha ebben az életkorban „teljesen” el tudjuk engedni gyerekünket, akkor maga fog rájönni arra, hogy mi árt és mi használ neki. Aggodalmainkkal, ellenszenvünkkel, kifogásainkkal vagy jóakaratú segítő, de beavatkozó korrekcióinkkal csak annál jobban összekovácsolhatunk egy nem összeillő fiatal párt is (a „külső ellenséggel szembeni védekezés” nagy összetartó erő), míg ha magukra hagyjuk őket, akkor hamarosan saját kapcsolatuk belső problémáival kell szembesülniük.

A szülői aggodalom érthető (és gyakran jogos is). Mégis azt kell mondanunk, hogy a hajviselet, az öltözködés megváltoztatása, az első kislány bűvkörébe kerülés nehezen elviselhető ugyan, de természetes jelenség. Ha van erőnk a visszahúzódásra és a türelmes kivárásra (úgy, hogy magunkban ne sürgessük a szakítást, új meg új időpontokat tűzve ki, hogy „na, még eddig meg eddig várok türelmesen, de aztán valamit tennünk kell”), akkor ez idővel eredményre fog vezetni (esetleg még fiunk szerelmét is jobb belátásra bírhatja).