Egérfogó – Avagy a nézők összeesküvése
Hadd csatlakozzék ezúttal a bíráló is a nézők összeesküvéséhez. Előre is közlöm, nyugodtan végigolvashatják a továbbiakat: én se fogom elárulni, ki volt a gyilkos. Mint ahogy nem árulta el a londoni színház négyezer előadásának közönsége, a Madách Színház színészgárdája és az eddigi esték egyetlen látogatója sem. (Reméljük… !) A „titok”, a feszültséget ébren tartó izgalom nélkül ugyanis a színpadi detektívregény szesze úgy elpárologna, mint harmat a napsütésben. Ez egyébként kritika is, Agathe Christie világsikert aratott játékáról. Hiszen a Rómeó és Júliá-ban is tudom, hogy a végén meghalnak a szerelmesek és a Bűn és Bűnhődésben sem meglepetés, hogy Raszkolnyikov ölte meg az öregasszonyt. És mégis… — no de tekintsünk el a világirodalmi mércétől. Ne keressünk többet, mást a színpadon, mint amit Agathe Christie ígér. Egy hátborzongató detektívhistóriát, afféle idegeket borzoló „komámasszony, hol a gyilkos”- társasjátékot. A játékot estéről estére éppen annyian játszhatják, ahány férőhely van a Madách Kamaraszínház nézőterén. A legfőbb szabály: úgy kell tenni, mintha elhinnénk, ami a színpadon történik, vagy legalábbis — senkinek se valljuk be, ennek az ellenkezőjét. Aki sikolt — zálogot ad. Aki értékelni, elemezni próbálja az Egérfogót — kiáll a játékból. Az nyer, akinek sikerül Agathe Christie-vel egy időben lerántani a leplet a gyilkosról. (Aki megelőzi a szerzőt — saját mulatságát csökkenti!) Az igazi nyertes mindig és minden körülmények között a szerző. A bemutató napján olvastam ugyanis, hogy mikor Bertrand Russellt megkérdezték Agathe Christie művészetéről, így válaszolt: ,,Lucrezia Borgia óta kétségkívül ez az asszony húzza a bűncselekményekből a legtöbb hasznot.”
Az Egérfogó legfőbb gyengéje nem az, hogy nem irodalmi mű (ilyen igénnyel fellépni ellenkezne a játékszabályokkal), hanem az, hogy a maga műfaji törvényeit is kicsit szolgaian követi. Ezzel függ össze az is, hogy igazán jó szerep nincs az Egérfogóban.
A színház, Ádám Ottó rendező és Jánosa Lajos díszlettervező, nem kíván többet elérni az előadással, mint hogy a nézők társasjátéka zavartalan legyen. A színészek feladata sem több, mint hogy a maguk bábuját a szöveg logikája szerint mozgassák. Színészi alakításról csak Váradi Hédynél és Horváth Ferencnél beszélhetünk, akik megpróbáltak életet lehelni a figurákba. Garics János viszont még a szerepadta szűk lehetőségeket sem használta ki.
Pirosbetűs hétköznapok
Nő írta, nőkről — nőknek és egy kicsit ,,nőiesen”. Tudom, hogy ez nem hangzik esztétikai ítéletnek, pedig egy kicsit az is. Mert Máriássy Judit filmforgatókönyve végre megpendít egy olyan izgalmas, minden nőt foglalkoztató f kérdést, mint a feleségek és anyák hivatásbeli gondja és minden dolgozó , nő ,,kettős kötöttsége”. Nem a második műszak terhe, hanem végre a kétféle élet, a kétféle kötelesség és kétféle öröm tényleges konfliktusa elevenedik meg a vásznon. Ez korunkban, Prágában és Budapesten is társadalmi probléma, amelynek általános érvényű hatását mégsem lehet ilyen félkézzel, ilyen idézőjelbe téve „nőiesen”: vászonra vinni. A női nem erényei itt a hétköznapok apró mozzanatainak hitelességében ragyognak. A néző nem is egyszer érzi: ő maga is így járt, ezt tette, vagy mondta a heten… Sajnos, azonban ez a felületi hitelesség nem válik a vásznon egyetemesebb, emberi, művészi hitelességgé. Ezért nem győzhették le a film alkotói a témából is fenyegető kisszerűséget.
Ám, van ebben a filmben még egy izgalmas lehetőség. A kulcsát az alkotók a címben adják a kezünkbe: Pirosbetűs hétköznapok. A történet nyelvére fordítva: egy kezdő prágai zongorista Budapesten egyszerre „külföldi vendégművésznő” lesz, s, az otthoni pelenkamosás gondja alól felszabadulva, férfiszemek tüzében szerepel egy, tiszteletére adott fogadáson. A hétköznapok munkájára az ünnepnapok sikere következik — és ennek mámora, amely egy pillanatra csupa pirosbetűs hétkönapot ígér. Igen, ez a gondolat önmagában is megért volna egy filmet. De a Pirosbetűs hétköznapok alkotói mintha megriadtak volna a maguklelte kincstől, s a konfliktust túlságosan felhígították. A zongorista kiugrását lehetővé tevő véletlen baleset, a másik elfoglalt asszony férjével kibontakozó alkalmi kapcsolat s a házastársi hűség tanmeséjévé szürkült „kaland” már a kommerszművek kelléktárából való. A felületes emberábrázolásért ezúttal még a fordulatos cselekmény sem kárpótol: a film menete lassú, s a drámai csúcspontnak szánt liftjelenet túlságosan kisszerű.
Máriássy Félix, a Budapesti tavasz rendezője ezúttal nem sokat adott a forgatókönyvhöz. Kiemelkedő ötletek, emlékezetes jelenetek és kirívó hibák nélkül pereg a film. A néző időnként már-már elernyedő figyelmét a bűbájos cseh főszereplőnő, Jana Brejchová és a lényeges dramaturgiai szerepet is betöltő klasszikus muzsika szerencsére mindvégig ébren tartja. Ruttkai Évára, Gábor Miklósra, és Ivan Mistrikre túlságosan könnyű feladat hárult. Ezt biztosan oldják meg, de nagy alakításra egyiküknek sem nyílik lehetősége, Illés György repülős és autós felvételei a film emlékezetesebb perceit jelentették.
Mindent egybevéve, a magyar és a csehszlovák filmgyártás e közös alkotása nem jelent ugyan pirosbetűs ünnepet egyik ország filmtermelésében sem, de a mai hétköznapok ábrázolásának közös kísérlete mégis dicséretes vállalkozás.
Földes Anna
Nők Lapja 1962/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Váradi Hédi színművésznő (Fortepan / Kotnyek Antal)
