Épp következő produkciója előkészületei és nagylánya költöztetése közben értük utol egy gyors telefonbeszélgetésre.
Ha jól tudom, gyerekkorodból hozod az állatszeretetet; édesapád Koós János is vérbeli kutyás hírében állt. Milyen kutyás emlékeid vannak a gyerekkorodból?
Igen, mindig is voltak kutyáink, de az is igaz, hogy ők elsősorban Apuhoz tartoztak. Ő volt a fő gazdi és az ő szemlélete szerint is neveltük őket.
A ő hozzáállása, ember és kutya kapcsolatáról való elképzelése más volt, mint amilyen például az enyém.
Nem volt kérdés, hogy nagyon szerettük az állatainkat, de a kapcsolat jellege, minősége nem olyan volt, mint ma. Ezzel együtt szorosan kötődtünk a kutyákhoz, volt például egy Mozart nevű rottweilerünk, aki nagyon megmaradt az emlékeimben. Kicsit felemás az emlékezete azért: mámorosan cuki, jámbor és édes kutya volt, de ha a kertbe betévedt egy macska, akkor bizony leharapta a fejét.
Mit értesz az alatt, hogy másképpen tartottatok kutyát akkoriban, mint ma?
Papám nem játszótársnak vagy szobadísznek tartott kutyát, nagytestű, házőrző kutyáink voltak mindig. Apu úgy volt a tartásukkal, ahogy vidéken szoktak lenni: van nagy kert, ott jól érzik magukat és ez elég mozgás nekik. Az, hogy kertből sétálni vigyük őket, fel se merült (vagyis bennem felmerült volna, de 5-10 évesen úgy elhúztak, hogy csak na) emellett alap volt az is, hogy kint aludtak és megették, amit kaptak. Ehhez képest nálunk most az van, hogy onnan, hogy a kutya nem jöhet fel a kanapéra, ma már bátran felugorhatnak az ágyra is. És nehogy azt hidd, hogy ők erőszakolták ki. Úgy kezdődött, hogy kényelmetlen volt úgy tévézni, hogy az ember még csak meg se tudta vakarni a kutya fejét közben, ezért muszáj volt felengedni őket. Aztán szépen lassan már az ágyba is bemerészkedtek. Lényeg a lényeg: akkor is szerettük a kutyákat és most is, de az például nagyon szemléletes, hogy ma már sokan társállatokként tekintek kutyájukra, macskájukra és én is szeretek így hivatkozni rájuk.
Hogyan lettek társaid az állatok?
Igazából a kislányom és a párom tehetnek róla. A lányom nagyon hosszú ideig nyúzott, hogy legyen kutyánk, de én csak halogattam, mert akkoriban egyedül neveltem és nagyon aggódtam, hogy ki fog majd gondoskodni a kutyáról. Féltem, nehogy az legyen, hogy eleinte érdekes a kutya, aztán meg el lehet felejteni és az összes munka rám marad. Aztán a lányom nagy nehezen rávett és kitárult előttem egy egészen más, sokkal gazdagabb világ, amibe nem bántam meg, hogy bekerültem. A lányom szerencsére éppen úgy gondoskodik a kutyákról ma is, mint régen, ráadásul
a párom mindkettőnknél nagyobb kutyabolond: nincs, amit meg ne tenne értük,
úgyhogy nagyon is jól működik így a dolog. Az első kutyánk Műzli (Réka kérésére írjuk ebben a formában kutyája nevét – a szerk.) egy a szentendrei Árvácska telepről származó keverék kutyus, közepes testű mindenféle mix; kopó biztosan van benne. Zennek is szoktuk becézni.
Zennek?
Igen, végtelenül nyugodt természetű, kicsit félénk kutya is (a tűzijátéktól például retteg), akit bárhová magammal vihetek, egy fellépésen ő simán elvan az öltözőben, nem zavar senkit. Mondjuk az is igaz, hogy egy rókának bármikor elharapja a torkát. Vélhető ősei miatt nem is lepődöm meg ezen, a kopó vér már csak ilyen ilyen. Gyakori hiba szerintem, hogy az emberek nem tudják elfogadni a fajtajelleget, vagy a fajta alapos ismerete nélkül vesznek kutyát, mert abból komoly gondok lehetnek. Mert akkor problémát okoz, ha egy puli sokat ugat, vagy egy kuvasz őrzi a házat. A másik kutyánk, Pöcök egy tacskó, a páromnak vettük születésnapjára egy ismerőstől. Nem pedigrés, de pontosan úgy néz ki és úgy is viselkedik mint egy tacskó. Hihetetlenül kíváncsi, folyton menne, szagolna, jóval izgágább, mint Műzli.
Hűha, szabad tudni, hol tudta majdnem letépni egy róka fejét a kutyád?
A Dunakanyarban lakunk, szép nagy kertünk van, amit igyekszünk elszeparálni a környező erdőktől, hogy vaddisznó például ne jöjjön be, de a kutyáim azért találkoznak pelével, sünnel, harkállyal, átmászkáló kakassal és bizony rókával is. A kutyákban a vadászösztön tényleg benne van, úgyhogy ezeknek a találkozásoknak a vége legtöbbször az, hogy az áldozatokat nekem kell megmenteni. Senkinek a kertjébe nem mennek át Műzliék, de azok a kisebb testű állatok, akik beszöknek hozzánk, jobb, ha féltik az irhájukat.
Gondolom, azért nem csak a kertben gyűjtik az élményt.
Nem nem, elég mozgalmas életet élünk velük, sokat kirándulunk, sétálunk, megyünk a Duna partra. A környezet, ahol élünk nagyon kedvez ennek és nekünk is jó, hogy muszáj kimozdulni. A kutyáknak meg különösen kell a sok kószálás, meggyőződésem, hogy ezek az ingerek, főleg a szagok nagyon fontosak a számukra. Ebből tanulnak, ez fejleszti őket. Hiába van otthon nagy hely és jönnek-mennek egész nap, az, amikor kinn vannak az erdőben és illata van a víznek, avarnak, állatoknak, az nekik pótolhatatlan. És hát ilyenkor van alkalmuk arra is hogy más kutyákkal találkozzanak. Képzeld, már vitorlázni is voltak velünk.
Mennyire fontos szerinted a kutyák számára a fajtársakkal való kapcsolat?
Szükségük van a szocializációra, de úgy gondolom, hogy nekik az embercsalád a közösség. A kutyákkal való kapcsolatot én csak szőrmentén tudom nekik biztosítani. Aktív életet élnek, sok mindenkivel találkoznak, jönnek velünk mindenfele, de annak nem érzem szükségét, hogy szocializációs céllal mondjuk kutyafuttatóba megyünk. A városi kutyásoknak az egy szuper lehetőség, de itt mások az ingerek, amikből szerintem szintén rengeteget tanulnak. Kevesebb a kutya, de több az erdő.
Említetted, hogy Műzlit örökbe fogadtátok. Nehéz volt őt családba szocializálni?
Szerencsére nem. Ő már a menhelyen született, ezért nem volt rossz, traumatikus élménye az emberekkel. Ezzel együtt is érdemes persze nagyon körültekintőnek lenni, ha az ember menhelyi kutyát fogad örökbe, mert kihívás tud lenni, pláne, ha kisgyerek mellé kerül a kutya, vagy olyan előtörténete van, hogy rengeteg időre és türelemre van szükség a bizalom kiépítéséhez. Viszont ezzel együtt is megéri, arról nem beszélve, hogy tudva, milyen iszonyatosan sok otthontalan állat van például a menhelyeken. Szerintem ez erkölcsileg is jó döntés. Ellenzem a kutyatenyésztést, vagyis inkább a szaporítást: az persze egy szép feladat, hogy nemes fajtákat fenntartsunk, de önmagában az, hogy százezreket fizessünk egy állatért, miközben a menhelyeken ott néz rád könyörögve sok száz olyan, aki nem kell máshol… Nekem alap, hogy honnan választok inkább.
Mire készüljön föl az, aki úgy dönt, hogy menhelyről visz majd haza egy kutyát?
Egyrészt szerencsére egyre szigorúbb a gazdik kiválasztása, érdemes arra felkészülni, hogy a kutya érdekében szeretnének minél többet megtudni a leendő gazdikról. Ezt nem kell zokon venni. Nagyon sok információt is kap ilyenkor az ember, hogy mire lehet számítani, milyen nehézségek lesznek.
Mindenképpen nagyon nagy felelősség az állattartás, de a menhelyi kutya még inkább az:
embertelen csalódást okozni neki, mégis sokszor előfordul, hogy visszaviszik őket. Ja és képzeld, fel kell készülni arra is fel kell ám készíteni az embereket, hogy a kutya szőrös. Nemrégiben hallottam egy történetet, miszerint a takarítónő felmondott, mert nem tudott megszabadulni a kutyaszőrtől. Szerintem nem vele volt a baj, hanem a lehetetlen elvárásokkal. Ha kutyája van az embernek, akkor ott lesz szőr és lesz nevelési kihívás is.
Van olyan helyzet, amikor vissza lehet vinni egy kutyát?
El tudok képzelni olyan helyzetet, hogy a gyereket bántja a kutya vagy hasonló és nincs mit tenni, de ez extrém ritka és itt is sokszor előfordul, hogy mégis az ember hibája ez is, mert nem mérte jól fel a fajta jellegzetességeit. De a legtöbb esetben nem erről van szó. Az sokkal gyakoribb például, hogy a kutyatartás magas költségeivel nem terveznek az emberek. Ha például egy kutya beteg lesz, az iszonyatos költség összeget tud felemészteni. Müzlit nemrég műteni kellett, szerintem nem akarod tudni az árát.
Gondolom, ettől függetlenül se akarod visszavinni.
Nem, és remélem, hogy ők sem vágyódnak el. Én úgy gondolom, nagyon jó dolguk van nálunk, mert nagyon szeretjük őket. Lehet, hogy nem én vagyok abból a szempontból a legjobb gazdi, hogy én például nem tanítottam meg, hogy hozza vissza a labdát, én nem tanítom meg őket pörögni, feküdni, meg két lábon ugrálni, nem viszem őket agility versenyre se. De szerintem marha jó nekik nálunk, mert sok kalandban van részük és rengeteg szeretetet kapnak, nemcsak tőlem. Ha hazajön a párom, szerintem nekik köszön először, ők kapnak először reggelit, és egymás kezéből vesszük a pórázt, ha sétálni kell.
És ti mit kaptok ettől?
Rengeteg szeretetet, amit az összes létező módon kifejeznek: például azzal, hogy reggel mellém bújnak az ágyba. Jóval többet adnak, mint amennyit mi valaha is vissza tudunk adni. De azért megpróbáljuk.
Kiemelt kép: Koós Réka
