„Valahol egy zongora szól – még mindig”: ezzel a mondattal zárja visszaemlékezései könyvét Jujube. Jujube, Juliette, pontosabban Juliette Greco, aki az irodalmon, a költészeten keresztül „surrant” be hajdanán egy számára vonzó és ismeretlen világba. A háború vége után a zsenik olvasztótégelyének nevezett párizsi művészközegben érlelődött az a sokarcú, rejtőzködő lány, aki költők ihletadó múzsájaként vált maga is klasszikussá.

Kezdetben minden ellene szólt annak, hogy szabadon szárnyalhasson. A korzikai rendőrfelügyelő apa korán elhagyta két lánygyermekét, a mama férfiként igyekezett helytállni, de kegyetlen szigorával soha nem talált utat Jujube szívéhez. A nagyszülők házában, Bordeaux-ban nevelkedő zárkózott kis vadóc hamarosan szembe találta magát az élet sötét oldalával. Tizennégy évesen a Gestapo karmaiba került, majd elnyűtt ruhában, egyes-egyedül érkezett meg a háborúból eszmélő Párizsba. Öntudatlanul, az ösztöneire hallgatva rótta az utcákat, mígnem a Saint-Germaindes-Prés-n haladó szellemiségű művészek társaságába csöppent. És Grécóra hirtelen felfigyeltek. Olyan nagyságok vonzáskörébe került, mint JeanPaul Sartre, Simone de Beauvoir, Azzdz-e Gide, Jacgzzes Présért, Joseph Kosma. Egy napon a „Samedi Soir” címlapján találta magát Roger Vadim fényképén, amint egy pince lejáratánál a falnak támaszkodva égő gyertyával a kezében ábrándozik. A fénykép alatt a felirat: „Egzisztencialisták!” Ezzel a szóval indult útjára egy művészeti mozgalom és vele együtt a nyugtalanság megtestesítőjeként Juliette Gréco.

Azóta majd negyvenöt év telt el. A nyirkos pincékben, művészkabarékban debütáló hajdani múzsa megannyi mozgalmas évet, színpadi és „filmalakítást, meghatározó találkozásokat mondhat magáénak, meg három férjet, egy lánygyermeket és egy lányunokát. Szinte az egész világot bejárta fellépéseivel, lemezeivel.

Időközben megtanulta, hogy a külső megjelenés hatalmas fegyver. Kezdetben Givenchy és Chanel ruhakölteményeit öltötte magára, többször megoperáltatta az orrát. És miközben sok mindent kipróbált, rájött, hogy Gréco titka az egyszerűségében rejlik. Abban a harmonikus kontrasztban, amit bőrének fehérsége és ruhájának feketesége rejt. Budapesti fellépését megelőzően telefonon sikerült beszélgetni vele.

– A magyar közönség az elmúlt időben az írónő Grécóról többet hallott, mint az előadóművész Grécóról.

– Pedig változatlanul jelen vagyok, külföldön éppúgy, mint Franciaországban. Tavaly januárban a párizsi Olympiában hosszú koncertsorozatot adtam, részben új repertoárral. Talán mostanában még jobban megválogatom, hol és mikor lépek fel, több időt szentelek a felkészülésre, a próbákra. De hát ez részben a korral is jár.

– Nemrégiben azt nyilatkozta, hogy egyre csökken azoknak az intim helyeknek a száma, ahol sanzonokat lehet tartani. Ez a műfaj is kikerült a nagy terekbe, a sportcsarnokokba…

– Nem a magam személyére gondolva érzem így, hiszen én már végigjártam az utat, ami a mai fiatalok előtt áll. Mindössze azt sajnálom, hogy a pályakezdő művészeknek kevesebb lehetőségük van ebben a műfajban, mint az én korosztályomnak volt hajdanán.

– A mai kor mintha nem kedvezne a sanzon, a költészet világának. A sanzon hazájában, Franciaországban kevesen viszik tovább a stafétabotot.

– Az igazi költészetet semmilyen kor nem kezdheti ki. Nem fedi a valóságot, hogy a fiatalok elfordultak a költészettől, a megénekelt költészettől. Erre a legjobb bizonyíték, hogy az én hallgatóságom sorában is számtalan fiatal van. És amikor egy-egy koncertem végén felhangzik a taps, éppúgy szól a költőknek, a zeneszerzőknek, mint nekem. Sajnos azonban szomorú tény, hogy egyre kevesebben műveljük a sanzont, az előadóművészetet. A műfaj klasszikusai, mint Brel, Brassens, vagy az előadók közül Montand mind-mind halottak. Így rám, mint afféle „túlélőre” egyre nagyobb felelősség hárul, egyre nagyobb „szolgálatot” jelent az éneklés. 

– Szerencsére olyan kiváló szerzővel dolgozhat együtt, mint Gérard Jouannest, aki egyben a zongorakísérője és nem utolsósorban a férje.

– Csak három éve házasodtunk össze, amúgy réges-régen ismerjük egymást. Gérard sokáig Brellel dolgozott együtt, az ő társszerzője, a zongorakísérőjeként találkoztam vele. Mellesleg némi büszkeséggel tölt el, hogy Brel szinte még ismeretlen szerző volt, amikor én énekeltem a dalait. így részem lehetett abban, hogy megismerhette a közönség Brel kivételes zenei tehetségét.

– Brel, Brassens, Jouannest, Ferré, Aznavour – a felsorolást hosszasan folytathatnám. Nem kétséges, hogy Gréco, a művész, és Gréco, a magánember életében mindig fontos szerepet játszottak a férfibarátságok.

– Számomra nincs különbség férfi- és nőbarátság között. Emlékszem, Brel mindig úgy emlegetett, mint Gréco, a kölyök. Egyszóval a barátságban, akárcsak a szerelemben fontos a cinkosság. Máskülönben elképzelhetetlen az alkotói kapcsolat, a személyes vonzalom nélkül szerzők és szövegírók soha nem ajándékoztak volna meg a dalaikkal. Ami pedig a nőket illeti: valóban jóval kevesebb női barátságot kötöttem. Ennek oka nem abban keresendő, hogy nehezebben jövök ki a saját nememmel, inkább azzal tudnék indokolni, hogy a művészek között kevesebb a nő. Mindenesetre Franqoise Sagannal, Simone de Beauvoirral vagy Marguerite Durasszal kötött barátságaim életre szóló emlékeket jelentenek.

– Önről sokszor leírták, hogy ellentmondásos lény: szeszélyes és kiszámíthatatlan, kitárulkozó és zárkózott, olykor hűvös, mint aki nem ismeri a szenvedést.

– Mindig a saját törvényeim, lelkiismeretem, hitem szerint éltem és cselekedtem. Igaz, soha nem voltam úgymond könnyű eset. Grécót senki nem tudta megvenni, a pénz ugyanis vajmi kevéssé érdekelt. Elutasítom ma is az érdekkapcsolatokat, az anyagi javak hajszolását, ami felé ma a világ tart. Az én gazdagságom mindig a szabadságom volt. Ez segített a túlélésben, abban, hogy elviseljem a támadásokat, a sértéseket. Nagyon sebezhető ember vagyok, a legkisebb igazságtalanság, hántás közelről érint. Az én állítólagos hűvösségem csupán védekezés. Másfelől mi nők különösen sokarcúak vagyunk, sokszor kiismerhetetlenek.

– Ezt a kiismerhetetlenséget remekül példázza az a moziarc, amely világszerte ismertté tette filmszínészként: a Belfegorra gondolok. Soha nem zavarta, hogy ezzel a szereppel azonosították?

– Egyáltalán nem érzem úgy, hogy meg kéne tagadnom bármit is, amit valaha tettem. így a Belfegorral szerzett népszerűséget, és általában a filmezést, a színpadi szereplést úgy fogtam fel, mint valami játékot, szórakoztató kalandot. Végső soron az én igazi megméretésemet mindig a zene és a költészet kölcsönhatása jelentette.

– Az utóbbi években irodalmi kalandokba is bocsátkozott, igaz?

– Rengeteget olvasok, és ha időm engedi, írással is foglalkozom. Jelenleg is dolgozom egy novellán, melynek témája: hogyan tekintenek a gyerekek a felnőttekre, mit hisznek róluk. Tudja, sok egyéb tulajdonságom mellett, úgy vélem, sikerült érintetlenül megőriznem magamban a gyereket, Jujube-mivoltom egy életen át elkísér.

– A gyerekeknél maradva, kapcsolata milyen a lányával és az unokájával, akit szintén Juliette-nek hívnak?

– Rendkívül harmonikus, főleg az unokámmal. Juliette mellesleg sok szempontból hasonlít rám: hozzám hasonlóan vonzódik a természethez, az állatokhoz. Imád lovagolni, és a későbbiekben is lovakkal szeretne foglalkozni.

– Említette a természet iránti vonzalmát. Gréco, ez a sokunk szemében ízig-vérig párizsi nő, vidéken él.

– A nagyvárosi tolongás fárasztó és idővel megcsömörlöttem tőle. Mondhatnám utálom a városi életformát, a folytonos hajszát. Ezért költöztem vidékre, ahol alkalmam van fogadni a barátaimat, időnként újságírókat is. Igazi gyógyírt jelent a napi problémákra a vidéki élet. Akár naphosszat is elhallgatnám a fák, a virágok zenéjét, a természet megnyugtató csendjét.

Szentgyörgyi Rita

Nők Lapja 1992/30. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép:  John Franks/Keystone/Getty Images