Kérdés: Az első házasságomból született egy fiam. Mikor a második házasságra került a sor, úgy tűnt, hogy kisfiam és a második férjem kölcsönösen elfogadják, sőt szeretik egymást. Aztán megszületett a második fiam, a kistestvér, akit a férjem imád, hiszen „az ő fia”. Az én fiamat azonban ma már ki nem állhatja, és ezt érezteti is vele. Lépten-nyomon megszégyeníti, megalázza a hatéves gyereket, és egyáltalán nem foglalkozik vele úgy, ahogy ez egy apától – még ha nevelőapa is – elvárható lenne. A gyerek persze érzi ezt, és gyakran mondja, hogy „engem nem szerettek, elköltözök az igazi apukámhoz, mert csak őszeret…” Próbáltam már beszélni erről a férjemmel, de az ő válasza mindig csak az, hogy a fiam olyan „utálatos és kiállhatatlan”, hogy „amíg meg nem változik”, ő nem tudja szeretni. Biztosan tudom, hogy a fiam semmivel sem utálatosabb és kiállhatatlanabb, mint a hozzá hasonló hatévesek. Féltem a fiamat, sőt, most már a fiaimat, mind a kettőt és a házasságomat is. Kinek is kéne itt megváltozni?
Válasz: Amiről ír, sajnos, nagyon gyakori. Az udvarlás idején a felnőttek elfogadják egymás gyerekeit. Később sokszor úgy tűnik, mintha csak elfogadták volna. De ez nem egészen így van; olyankor még tényleg úgy érzik, hogy mindenestől elfogadják a másikat, s úgy ítélik meg, hogy erre tartósan képesek lesznek. Később, az együttélésben jönnek a hétköznapok, s a hétköznapoknak az a tapasztalata, hogy a gyerekek – különösen ha fáradtak vagyunk, vagy a társunkkal való együttlétre vágyunk – sokszor idegesítőek és fárasztóak. A tapasztalatlan felnőtt (közülük is elsősorban a férfiak) ilyenkor hajlamos azt gondolni, hogy ez a gyerek ilyen idegesítő, s ezt követik azután azok a gondolatok, hogy ez a gyerek, akihez neki tulajdonképpen semmi köze, aki számára idegen, „a más vére”, biztos olyan, mint az apja (akire ráadásul még az új férj esetleg visszamenőleg féltékeny is) – s kialakul egy nehezen kezelhető s lassan elmérgesedő érzelmi gubanc.
Ha azután az új gyerek megszületik – „ez már az én gyerekem!” -, akkor egyrészt megkezdődik az összehasonlítás, amelyben mindig a nagyobb gyerek húzza a rövidebbet. „Nem Messiás-é minden újszülött?” – kérdezi Madách Az ember tragédiájában, de mindjárt hozzá is teszi – „csak később válik a szokott pimasszá”. Másrészt: kialakulnak a szokott kistestvér-nagytesvér helyzetek, amelyekben a vér szerinti apák és anyák is hajlanak arra, hogy (nagyon sokszor igazságtalanul) a kicsinek fogják a pártját. Ezt itt még az „én gyerekem – nem az én gyerekem” kettősség is erősíti és színezi. A kisgyerek alszik, a nagy hangoskodik – az én gyerekemet a más gyereke felkelti, nem hagyja aludni. Holott ebben a helyzetben is a nagyobbik gyereknek fokozott gyöngédségre volna szüksége (sokkal többre, mint a kicsinek), hiszen úgyis nehéz helyzet számára, hogy most már nem ő az egyetlen.
Mindennek az átlátásához és feldolgozásához önismeretre – a saját indulatainkkal való bánni tudásra – és némi élettapasztalatra volna szükség a gyerekeket illetően is, s ezzel a fiatal apák sokszor nem rendelkeznek. (Az anyák ösztönösen inkább.)
Kinek is kéne itt megváltozni?
Csak a felnőttnek van módja rá, hogy változzon, hogy belátáshoz jusson ezekben a viszonylatokban, s hogy ráébredjen, hogy az önmagán és indulatain végzett munka megéri neki is és „az ő gyerekének” is.
Ebben a ráébredésben sokat segíthetnek a családsegítő szolgálatok, a nevelési tanácsadók (ahová azonban éppen a fiatal apák gyakran nem akarnak – s időnként nem mernek – elmenni).
De talán, aki ráébred, hogy házasságát is veszélyezteti ez a helyzet, az hajlandó lesz erre az erőfeszítésre.
Nők Lapja 1997/22. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images