Ha szabályszerű bírálatot

írnék az egri Romkertben látott Iphigeneia előadásról, messziről kellene indítanom ezt a beszámolót. Talán azzal a kérdéssel, hogy vajon megengedhető-e, lehetséges-e, hogy egy kortárs rendező (ez esetben Valló Péter) merész dramaturgiai műtéttel egybeötvözzön két egymástól korban és szellemiségben is annyira távollevő remekművet, mind Euripidész és Goethe „Iphigeneia Tauriszban” című drámája. A válasz a fenntartások és kételyek sugallta kérdésre alighanem igenlő lenne: mivel az irodalomtörténeti szentségtörést az egységes egésszé ötvöződött színházi produkció lényegében igazolta.

Színházi levelem

beköszöntő mondata Ruttkai Évát és a Színház- és Filmművészeti Főiskola harmadéves növendékeit köszöntené: nekik — és Valló Péternek, a tanárnak és a rendezőnek — köszönhető a nyári évad egyik legsajátosabb produkciója, amelyben — akárcsak Euripidész és Goethe — két színésznemzedék is találkozott, ugyancsak rendhagyó körülmények között. Az előadás művészi középpontjában természetesen Ruttkai Éva állt, aki elvállalta és eljátszotta, teljes tehetségét bevetve, megrendítő tragikai erővel a szerencsétlen királylány sokrétű, hálás szerepét; elvállalta, rangban-korban, művészi érettségben hozzáillő partnerek nélkül abban a meggyőződésben, hogy fellépésével a drámát, Eger város közönségét és az országos nyilvánosságra lépő, legfiatalabb pályatársakat is szolgálja. Az egri előadás lényegét, tartalmát tekintve ugyanis nem más, mint ennek a nagyon is tehetséges harmadik évfolyamnak nagy sikerű „utóvizsgája” — festői környezetben, címszerepben az ország egyik első művészével.

Egri tudósításomat

az AGRIA’82-nek szánnám. És a színházi eseményeken kívül helyet és teret adnék a város legnagyobb büszkeségének, a Hotel Egernek, amely először fogadhatja az idén a nyári játékok (jópénzű) vendégeit is. Szólnék az egymás hegyére-hátára épített régi házak légszomját egyszeriben feloldó, újonnan létesített, vendégmarasztaló barátságos sétáló udvarokról, erről a nagyon is egri kezdeményezésről. Meg a városnagyságú, sokmedencés egri strandról és arról, hogy a patinásán szép Dobos cukrászdában — kisebb a fagylaltválaszték, mint egy olasz utcai árusnál…

Riporterként

természetesen a nap szenzációjának két főszereplőjét szólaltattam meg, és arra kerestem választ, hogyan született meg ez a rendhagyó színészi vizsga — címszerepben Ruttkai Évával.

— Öt évvel ezelőtt, amikor a Pesti Színházban bemutatott Lotte-val az NDKban vendégszerepeltünk, arról beszélgettünk a darab szerzőjével, Peter Hacks-szal, hogy minden korban a görögöknél kell kezdeni a színészetet — kezdi Valló Péter. Akkor már — részben egy csodálatos Iphigeneia előadás hatása alatt — felvetettem az ötletet: mi lenne, ha ollóval írnám meg korunk Iphigeneia drámáját? Ha a sors, a végzet hatalmát oly megrendítően elbeszélő görög drámát, Euripidészét, összeötvözném Goethe modernebb, a királylány egyéni drámáját jóval közelebbről vizsgáló remekével. Peter Hacksnak is, Ruttkainak is tetszett az ötlet, de azután ez is elhamvadt, mint annyi más. Évek múlva újra elővettem, és ezúttal már meg is szerkesztettem a mi drámánk forgatókönyvét oly módon, hogy főiskolás növendékeim tanévzáró vizsgáján két Iphigeneia, két Oresztész, két Thoasz király szerepelt. (Amikor Euripidész hőse szólt, — a goethei alakot a maszk rejtette, ugyanúgy, mint az egri előadáson.)

A felkészülés hónapjaiban kerestem meg Ruttkai Évát, hogy vállalja el egy, a vizsgaelőadás alapjaira épülő új szabadtéri előadásban a címszerepet. Tudtam, hogy ha sikerül tanítványaimnak lehetőséget szerezni rá, hogy Ruttkaival dolgozhassanak a próbákon és az előadásokon, néhány hét alatt többet tanulnak, mint három szemeszter alatt.

Az előadást követő órát Ruttkai alkalmi öltözőjében töltöttem. Ruttkai Éva papírpohárba töltött pezsgővel köszöntötte főiskolás partnereit, és fáradtan, boldogan válaszolt a miskolci rádió riporterének kérdéseire.

— Olyan közel vagyok az élményhez, hogy nemigen tudok most „színésznősen” szólni. De talán elég, ha azt mondom, hogy engem mindig a feladat hív. Amikor Valló Péter kitalálta ezt az előadást, és elmondta, hogy engem akar Iphigeneiának látni, úgy éreztem, nem mondhatok nemet. Kötelességnek és gyönyörűségnek is éreztem, hogy egy ilyen szeretnivalóan tehetséges osztállyal dolgozhatok. Adja Isten, hogy bírják a pályát!

— Mit érzel most a siker után? — kérdezte a miskolci riporter.

— Boldogan visszamennék a színpadra…

Mire a fekete lepel helyett farmernadrágba bújik, Iphigeneia újra Ruttkai Éva lesz, és most már kérdéseimre kevésbé ünnepélyesen, de ugyanolyan lelkesen válaszol.

— A színész életeleme a cselekvés, a mozgás. Viszonylag mozdulatlan évad után, kétszeresen vonz mindaz, amit le kell győzni. A nehézségeket is, de mindenekelőtt — saját magamat. Azért járom az országot is, azért lépek fel cukrászdákban és művelődési házakban, hogy napról napra újra felfedezzem — magam. A feladataimat és a lehetőségeimet.

Elképzelni sem tudok egy ilyen vállalkozásnál keményebb, komolyabb kihívást. Meglehet, a közönség úgy képzeli, hogy a „Nagy Színésznő” csak úgy leruccan egy szerepre, csillogni a fiatalok közé. A valóság — éppen az ellenkezője. Mire én Egerbe érkeztem, partnereim, akik ezzel a drámával vizsgáztak, fújták az anyagot, tudták a dolgukat, én pedig csak a szövegnek voltam birtokában. Azt is azért tanultam meg jó előre, nehogy leégjek előttük… De a szerepet magát, ott kellett megszülnöm a próbákon, velük együtt. Az előbb azt mondtad, hogy bizonyára nagy öröm volt számomra, hogy segíthettem, taníthattam a jövendő Iphigeneiáit. Az igazság az, hogy a főiskolások legföljebb az én gyötrődéseimből tanulhattak; láthatták, hogy a drámai hős, a színpadi alak, még ennyi év után is — igazi kínok között születik.

Szakmai berkekben gyakran mondják: minden premier vizsga. Az Iphigeneia egri bemutatóján a főiskola harmadik osztálya színészi mesterségből, Ruttkai Éva a megújulás képességéből, örök ifjúságból vizsgázott. És aki ezt a jelest beírta — Valló Péter, a főiskolások tanára és a Vígszínház rendezője — ezúttal művészi és pedagógiai bátorságból, kezdeményezőkészségből, maga is csillagos ötöst érdemel.

Földes Anna

Nők Lapja 1982/31. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Kotnyek Antal