1992: Így jöttem vissza – Jancsó Miklóssal Szegő András beszélgetett

– Nocsak, naplót vezetsz?

– Csak firkálgatok. Esetenként, ha eszembe jut, vagy történik valami, lejegyzem, gondolván, hogy talán majd egyszer jó lesz valamire. Aztán, ha véletlenül úgy adódik, hogy valamit visszakeresnék, akkor persze vagy nem találom, vagy nem tudom elolvasni, vagy nem ugrik már be, hogy mi is volt az, amit hevenyészve odavetettem. Szóval értelmetlen az egész.

– Ezzel együtt egyszer majd valakinek eszébe fog jutni a hálás utókor nevében, és ki fogják adni…

– Ezt a sok marhaságot, ami már nekem sem mond semmit?!?

– A te szinteden ezt már nem lehet megúszni. És még hozzáfűzik, hogy bepillantás a művész alkotóműhelyébe, kortörténeti dokumentum, kulcs az életmű mélyebb megismeréséhez…

– Aki ebben majd bármi ilyesmit felfedez, annak előre is csak gratulálok. Ezzel együtt rohadtul nem érdekel, hogy majd mit fognak vele csinálni, belemagyarázni. Ismered biztos, az alapviccet? Sétál Kohn és Grün a sugárúton és a főtéren egyszer csak meglátják Schwartz szobrát. Nahát, álmélkodik Grün, fantasztikus, hogy ez a Schwartz, akivel együtt jártunk iskolába, együtt játszottunk a téren, együtt udvarolgattunk, milyen nagy ember lett, milyen sokra vitte, hogy nemzeti hősként szobrot állítottak neki a főtéren. Tudod mit, válaszol Kohn, én nem irigylem, inkább vagyok élő kisember, mint halott mítosz…

– Magyarán; inkább egy élő mítosz…

– Ez hülyeség.

– Te is pontosan tudod, hogy ha majd ötszáz év múlva ismét megírják a film történetét, abban te egy fejezet leszel, a Szegénylegények éppen úgy korszakos filmként lesz nyilvántartva, mint a 8 és fél, a Suttogások és sikolyok, vagy a Hamu és gyémánt…

– Nem tudom, de nem is érdekel. Vagy így lesz, vagy nem, de az egész annyira nevetséges és annyira lényegtelen. Szokták mondani, hogy a Szegénylegények jelentett valamit abban az időben…

– Szerintem az ma is éppen annyit jelent, ami abban megfogalmazódott a szabadságról, zsarnokságról, az annyira egyetemes érvényű és hatott minden azóta készült filmre…

– Lehet, de az is, hogy te vagy velem elfogult…

– Nem hinném, mert néhány későbbi filmedből jórészt egy mukkot sem értettem és kifejezetten untattak…

– Az olasz filmjeimet tényleg elszúrtam, mert túlszimbolizáltam, Monica Vitti is lehetett volna jó, csak nem sikerült őt kellően meggyőznöm. Ez egyértelműen az én hibám volt. Amik aztán megint itthon készültek, ott meg nem volt elég pénz, hogy olyanok legyenek, mint elképzeltem.

– Elvben még mindig akadhat egy dúsgazdag mecénás, aki azt mondja, hogy neki megérné egy Jancsó-film, hogy jövedelmének egy ezrelékét rááldozza, vagy megtérül vagy nem…?

– Ahogy ezt a Móricka elképzeli…! Több, mint húsz éve, hogy Cannes-ban bemutatták egyik filmemet, ami akkor ott nagy durranás lett. Másnap felhívott a legnagyobb amerikai filmügynökség vezetője, hogy megtiszteltetés volna számára, ha meghívhatna egy vacsorára. Leültünk és egész este áradozott, hogy milyen óriási hatást tett rá a filmem, hogy okvetlenül megszerzi a kópiáját és alig várja, hogy újból megnézhesse. Az eddigi filmjeim is a kedvencei közé tartoztak, ez azonban mindent überolt. Már távozóban voltunk, amikor felvetettem, hogy ha ilyen jó véleménnyel van róla, akkor nem gondolna-e arra, hogy Amerikában is forgalmazza? Forgalmazni? Azt nem! – válaszolta kategorikusan. Ő egyszemélyben milliószor is megnézné, de üzleti szempontból csak az érdekli, amit millióan néznek meg egyszer. Az ilyesfajta filmeknek nincs piaca odakint. Akkor, ott, pillanatok alatt felmértem, hogy mi az, amire számíthatok az elkövetkezőkben, hol vannak a lehetőségeim korlátai.

– Arra nem gondoltál, hogy kint maradj? Ott is be tudtál törni a legelső vonalba, pedig abban az időben tényleg ott voltak a világ legjobb rendezői…

– Az egy nagyon jó kis brancs volt… Voltál már Rómában?

– Nem…

– Az egy hatalmas falu, ahol esténként nem lehet mást csinálni csak összejönni, enni, inni, dumálni. Ebből adódóan az egész filmszakma, legalábbis abban a nyolc évben, egyetlen társaság volt. Hogy végül is miért jöttem haza? Erre van egy alaptörténetem. Azt hiszem, 1970 nyarán lehetett. Milánóban voltunk éppen akkori nagy szerelmemmel, Giovannával. Nyitva volt az ablak, az utcán valaki egy Garibaldi-nótát fütyült, én jókedvemben átvettem és fütyültem tovább, mire Giovanna rám meredt, hogy mit akarok ezzel? Miért, mi bajod van vele? – kérdeztem csodálkozva. Csak annyi, hogy ez a fasiszták egyik kedvenc indulója volt! Ekkor értettem meg, hogy élhetek kint akármennyit, beszélhetem a nyelvüket, átvehetem a szokásaikat, befogadhatnak maguk közé, azt, hogy mit jelent egy dal, egy verssor, milyen mögöttes érzéseket, jelentéseket hordoz – azt én csak idehaza tudhatom. Ahogy, aki nem itt nőtt fel, nem értheti, mit jelent számunkra az, hogy Kossuth Lajos azt üzente. Szóval akkor eldőlt számomra, hogy előbb vagy utóbb, de haza fogok jönni, és itthon kell filmet csinálnom.

– És most, hogy két évet kint töltöttél Amerikában, nem gondoltál arra, hogy esetleg ott belefogj valamibe?

– Tanítani voltam a Harvardon.

– Ez nem zárja ki…

– Ki nem zárja… De oda betörni ma már irgalmatlanul nehéz. Beszélgettem erről Formannal, aki nálam jóval fiatalabb, céltudatosabb, ambiciózusabb, és ő is azt mondta, hogy irtózatos nehéz időszakon kellett túljutnia, amíg elfogadták és lehetőségeket kapott. Két menedzser egyébként megkeresett, állítólag még pénzük is van. Megmutattam a legutolsó filmemet. Az egyik öt perc múlva felállt, azt mondta, hülyeség és elment. A másiknak tetszett, és azt mondta, hogy érdekelné a dolog, ő szívesen benne lenne, megtárgyalja és majd jelentkezik. Fog vagy nem? A jóég tudja…

– És most várod?

– Persze. Egyrészt valamit kéne azért csinálni, másrészt valamivel kéne pénzt keresni. Feleségemnek időközben megszűnt a munkahelye, a fiam tízéves, az én nyugdíjam talán eléri egy parlamenti képviselő egyheti fizetését. És az idő egyáltalán nem nekem dolgozik. Túl a hetvenen olyan nagyon hosszú távra már nem gondolkodhat az ember.

– Ezzel együtt te még teljesen fitt vagy…

– Szerencsére az öregedést inkább csak furcsa jelekből észlelem, de ezzel együtt ezek a jelek nagyon egyértelműek. Az is egy jel, hogy esténként rendszeresen elalszom olvasás közben, úgy, hogy észre sem veszem. Zsuzsi, a feleségem veszi le ilyenkor rólam a szemüveget, amire persze mindig felébredek, és mondom, hogy ne csináljon velem ilyet, mert akkor nem látom jól az álmomat.

– Schubert aludt mindig szemüvegben, azért, hogy ha éjszaka eszébe jutna valami téma, azt sebtében feljegyezhesse, és ne kelljen matatnia az éjjeliszekrényén…

– Én egyszer a Csend és kiáltás egész történetét álmodtam meg, elejétől a végéig. Akkor, úgy, kifejezetten jónak tűnt, de ahogy elkészült, filmen már nem volt annyira világbajnok. Úgy látszik, hogy jobb álmodó vagyok, mint rendező…

– Talán mert azt régebben csinálod. Majd ebbe is belejössz…

– Már letettem róla. Vannak dolgok, amiket az ember képtelen megtanulni. Nekem ilyen például a filmkészítés. Valószínűleg nincs hozzá affinitásom, mert képtelen voltam e röpke néhány évtized alatt elsajátítani akár a legalapvetőbb dolgokat. Hogy miként kell egy filmet tip-top módon megcsinálni, és nem valószínű, hogy az idő alatt, ami még nekem hátra van, megtáltosodnék.

– Ehhez képest viszont tényleg nem lebecsülendő teljesítmény pancserként a filmtörténet egyik legnagyobb alkotójának lenni…

– …ez csak azt mutatja, hogy milyen primitív, banális, kezdetleges dolog még ez az egész filmezés. De, mondom, ez az egész, hogy melyik filmemet mire taksálják, hol jelölik ki a helyét, mit tartanak róla, annyira nem érdekel, annyira hidegen hagy, annyira nevetséges, piti fontoskodásnak tartom, hogy nem nagyon foglalkozom vele. Időnként jókat derülök, amikor magvas kritikusok fejtegetik, hogy milyen esztétikai elvek alapján csinálok irtó hosszú snitteket? Nos, olyan esztétikai elv alapján, hogy nem tudom, hogyan kéne egy jelenetet összevágni, ezért inkább egyhuzamban felvetetek annyit, amennyit csak lehet. Valamelyik New York-i fesztiválon levetítették egyik olasz filmemet, és akkor valamiért éppen hasra estek tőle. Minden lap áradozott, csupán a New York Times kritikusa, egy nő, írta, hogy Jancsó munkájának annyi köze van a filmhez, mint a kötőgépnek a futball-labdához. Gyanítom, hogy a spinének volt igaza…

– Azt a történetet ismered, hogy Picassóhoz odament egy milliomos öregasszony és megkérdezte: mondja mester, magánál miért zöld az ég, és miért lila a fű? Mert én ilyennek látom, hölgyem, felelte Picasso. Jó, jó, tűnődött az öregasszony, ez rendben van, csak akkor miért fest?

– A történet jó… Hogy miért csinálok akkor filmet? Miért lettem rendező? Már nem tudom. Lehettem volna akár jogász is, hiszen Kolozsváron annak tanultam…

– Ahhoz túlzottan balek vagy…

– Ez igaz. Jogász nem, de esetleg néprajzkutató…

– Ahhoz meg nem vagy eléggé rendszeres…

– Ez is igaz. Akkor lehet, hogy azért, mert semmi másnak nem voltam alkalmas… tulajdonképpen színházrendező szerettem volna lenni, az valahogy izgatott, de Balázs Béla rábeszélt, hogy legyek filmes. Az ő lelkén szárad, ő térített el.

– Ettől függetlenül még próbálkozgattál színházzal…

– ’gattam… Kecskeméten rohadtul irritáló volt egyeseknek, hogy minden este telt ház előtt játszottunk. Ez olyan mértékben ellenkezett a honi felfogással – miszerint egy előadás nem arra való, hogy megnézzük -, hogy rövid időn belül Gyula barátommal úgy szálltunk onnan, mint a győzelmi zászló. De ez az egész már nem fontos. Ami igazán fontos lenne, hogy láthassam még Dávidot elindulni az életben, hogy már megállt a lábán. Ez vagy megadatik még, vagy nem. Az utóbbi a valószínűbb, de ha mégis, az ajándék lenne. Más fontos nem jut eszembe.

– Valamikor fontos volt számodra az a nagy Jancsó-mítosz, ami személyedet övezte.

– Ez Hernádinak volt fontos. Ez az ő üzlete volt.

– Mármint a könyv, a Jancsó szerelmei…?

– Meg sok minden más… De az is. Jót mulattam rajta.

– Mennyi volt igaz belőle?

– A család, a szülők, a származás nagyjából igen, a továbbiakban egy szó sem. Az már a fantázia, naturalizmus, blődli, groteszk, abszurd, misztikuláció sajátos játéka, ami Gyula írásait jellemzi.

– Pedig a Romy Schneider flörtért kifejezetten nagyon irigyeltelek.

– Én is irigyeltem volna magamat, de nem is ismertem őt. Az egyetlen, ami nagyjából úgy volt, az… hogy is hívják azt a Bergman színésznőt?

– Liv Ullman…

– Igen, na az a rész igaz volt, azzal a csekély különbséggel, hogy mindez a valóságban Bibi Anderssonnal történt, amikor Irentóban együtt voltunk egy fesztivál zsűrijén. Egy kis hetyegés. Kérdeztem is Gyulát, hogy miért Ullmant írta Andersson helyett, amikor őt szintén nem is ismerem. Gyula azonban tökéletesen kielégítő magyarázatot adott, hogy az ő fantáziáját speciel Ullmann jobban izgatja, neki ő tetszik jobban. Akkor jó, mondtam. Az ő könyve, lelke rajta.

– Azt is élvezted, hogy állandó slepp vesz körül, feljárnak hozzád, közéleti személyiség vagy, társasági központ…

– Nagyon régen. Fiatalon még van olyan ostoba az ember, hogy azt higgye, az ilyesmi valami jó és lényeges dolog. Aztán egyrészt rájöttem, hogy egyáltalán nem az, másrészt már nem lett sikk körülöttem nyüzsögni. Kimentem a divatból. A világot minden jobban érdekli, mint akár valamelyik filmem, akár a személyem, és ebben még nem is nagyon téved…

– Nem furcsa most két év után megint itthon lenni?

– Dávidnak igen, mert annyira megtanult angolul, hogy majdnem elfelejtette a magyart. Neki furcsa.

– És neked?

– Igazából nem ért olyan, ami nagyon meglepett volna. Alaptörténet, hogy egyszer Gőzön Gyula egy kis kimaradozás után későn ment haza, a felesége, Berky Lili már félálomban volt, de még odaszólt, hogy: te vagy az Gyula? Mire Gózon visszakérdezett: miért, mást vártál?

Én is valahogy így vagyok, nem vártam mást.