1. rész

Akkor született meg, amikor meghalt. Amikor, útban a vacsorafelé, ezüstszürke Porsche 550 Spyderje összeütközött Donald Turnupseed kocsijával. Egyetlen célja az volt, hogy más legyen. De ő huszonnégy évesen, egy autóroncsban ülve mítosz lett. Sikerült legyőznie a halált. James Dean, a bálvány most lenne hatvanöt éves.

Úristen! Mildrednek megindultak a fájásai – kiáltott fel az aggódó kispapa 1931. február nyolcadikén, Marionban. Csakhogy az isten háta mögötti kisvárosban kizárólag a kezelőorvos figyelt fel Winton Dean hangjára. Aztán a vészhelyzetben valahogy felolvadt a kórház a fagyos februári szendergésből. Sebtiben világra is segítették a kisfiút. És megint megkezdődött a hangoskodás. Most már az ifjú trónörökös bömbölt teljes torkaszakadtából. Nem akarta hogy megmossák, hogy elvágják a köldökzsinórt – amivel olyan jól össze voltak kapcsolva a mamával – és a megkérdezése nélkül berakják abba az óriási kórterembe a többiek közé. Nem akart ő elvegyülni a mindenféle jött-ment alakokkal a csecsemőosztályon, a mamát akarta, senki mást. Nem akarta elhinni, hogy nem veszik észre kis kezecskéjén a nevet: James Byron Dean. Emberek, figyeljetek, engem odafentről küldtek! – érvelt hangosan, de a kutya sem jött rá, hogy csillag született. Jól tudta, hogy James nevét, ősi kvéker szokás szerint, szülőorvosától kapta. Byron pedig édesapja egyik munkatársa volt. Hisz cseppet sem valószínűsíthető, hogy a húszéves kismama a szülés előtt a költő verseit mazsolázgatta volna. Mivel Marion kétségkívül sosem nyerte volna el a kultúra fellegvára címet. Az idő tájt az ott élő kvékerek egyetlen dologra voltak büszkék városukkal kapcsolatban. Állítólag ott találták fel az eldobható papírtányért. Állítólag.

Ahogy teltek múltak az órák, az újonnan érkezett legényke kénytelen volt beletörődni a megváltoztathatatlanba. Ezen a világon kell élnie, és kész. így hát úgy gondolta, ha már az ő kívánságait nem veszik figyelembe, akkor ő figyeli meg a környezetét. Először a mamát, aztán a papát, a szobát, a kórházat, a kertet, és mindent, amit csak lehetett. Rögtön rájött, hogy egy kis mosolygással, angyali babanevetéssel elérheti, amit akar. Mivel első és egyetlen gyermek volt a kvéker Winton család háza táján, a kórházból hazatérve át is vette az irányítást. Anya és fia gyorsan véd- és dacszövetséget kötöttek, amiből a papát, mint nemkívánatos személyt, egyhangú szavazással ki is zárták. Ő a munka végeztével csak csendesen beosont az ajtón, leült a sámlira, és kívülállóként leste kis családja sajátos világát. Jimmy és Mildred viszonya már szinte szerelemnek számított. A mama istenítette kisfiát, amit a hidegszívű rokonok sűrűn szóvá is tettek. A fiatalasszony biztos volt benne, hogy magzatát odafentről valami különleges szándékkal küldték az élet forgószínpadára. Hitte, hogy Jimmy egy és egyetlen, ekként is nevelte őt. Ehhez csak olló kellett, néhány tubus ragasztó, papundeklik és papírdarabok. A mama kis színházat eszkábált össze, hogy a mosolygós szemű, elálló fülű csemete mindennap felállhasson a világot jelentő deszkákra.

A szereposztás kitűnő volt, hisz az összes előadáson ő volt a főszereplő. A központ. Őt pedig minden érdekelte, szivacsként szívta magába az újat, érdekeset. Ha elfáradt a játékkal, és a tudományok elsajátításával, este a mama búcsúpuszit adott neki, és betakarta. Mielőtt elaludt volna, parányi papírra írta fel aznapi kívánságát. Kakaót szeretett volna, kisvasutat, vagy új díszletet a színházba. Amikor már szelíden szuszogott, Mildred kihúzta a párnája alól a kívánságlistát, és mint jó anyához illik, másnapra teljesítette is azt. Persze, a papa sokszor nem is tudott semmiről, hisz ebbe a szoros anya-fia álomvilágba ő nem fért be. És hogy Jimmy el ne feledkezzen a küldetéstudatáról, Mildred már négyévesen hegedűórákra járatta őt, ha pedig nem volt szolfézs, Jimmy sztepptánctanfolyamon illegett-billegett. Majdnem ötévesen.

Az apuka, aki egyébként fogtechnikus volt, egyszer csak nagyot gondolt, és felkapva a famíliát, nővére Fairmounti farmjára vitte őket, szerencsét próbálni. A papa korszakalkotó ötlettel állt elő, közölte, ők most állatot tenyésztenek. Ebben még nem is lenne semmi kivetnivaló, hisz sokan tenyésztenek, juhot, birkát, kutyát vagy macskát. Na de kecskebékát! A vállalkozás egy éven belül be is fuccsolt, a franciás békacombok nem kellettek senkinek. Így hát Winton kénytelen volt megint belebújni az orvosi köpönyegébe, de már csak Santa Monicában, Kaliforniában kapott állást, és fia is itt kezdte meg az iskolát. Jimmyt nem különösebben viselte meg a hercehurca, az egyetlen személy, aki fontos volt, a mama, mindvégig mellette volt. És ő tudta, hogy más, mint a többi.

De Mildred már nem nevetett annyit, kezdett komorrá válni. A mama a mennybe ment – mondta Winton egy hűvös reggelen kilencéves fiának. Jimmy azt hitte, megszűnt körülötte a világ. Azt hitte, anyukája azért ment a mennybe, mert ő rossz fát tett a tűzre, és nem fogadott szót neki. Nem tudta, hogy az édesanyja már régóta mellrákban szenvedett, csak kvéker szemérme tartotta vissza attól, hogy fájdalmairól akár a férjének is panaszkodjon. Jimmy egyedül maradt. Édesapjának a sok műtét felemésztette minden pénzét, és még hitvesét sem kísérhette el utolsó útjára. A nagymama és a magányos kisfiú vitték vonaton a szegényes fakoporsót. Aztán a nagymama a hosszú úton elszunnyadt, és ő hátraszökött a másik kocsiba. Meg akarta nézni, hogy az anyukája valóban ott fekszik-e. Felemelte a fedelet, és megcsókolta a mama sápadt arcát. Elővette a kisbicskáját, és egy tincset lenyisszantott Mildred hajából. Aztán esténként, ugyanúgy, mint egykor a kívánságlistákat, elrejtette a hajszálakat a párnája alá. Azt kérte a Jóistentől, hogy reggel az ébredés után ugyanúgy várja őt az anyukája reggelivel a konyhában, mint régen. Pirkadatkor már rohant is ki mezítláb, de senki nem várta őt. Aztán már nem rohant reggelente. Megértette, hogy elment a barátja, játszópajtása, édesanyja, szerelme. Mindene.

Zötty, zötty mondta a kocsi, amivel Fairmountba vitték a kisfiút, a papa nővéréhez. Ortense és Marcus lettek a pótmama és pótpapa. Mintha ólomlábon járt volna az idő, így egyedül. Este, Jimmy, ahogy rendes gyerekhez illik, imádkozott, aztán lefeküdt aludni. De a takaró alól éberen figyelt, és amint elcsendesedett a ház, belebújt hálóköntösébe. Csendesen csoszogva osont ki édesanyja sírjához. Hüppögött egy kicsit, aztán a hideg kövön, sírva szenderedett el. Reggel dagadt szemekkel, sűrűn ásítozva botorkált be az iskolába. De ment, mert tudta, hogy neki mennie kell, küldetése van. Nem felejtette el a mama szavait. A színházasdihoz új közönséget is talált magának. Amíg a tojásokat takarította be a tyúkólban, előadásokat rendezett a tollasoknak, a házba beérve pedig bemutatta a családnak, mit is csináltak a baromfiak odakint. Kotlóst, kutyát, macskát, marhát, nagymamát, nagypapát utánzóit. Tökéletesen. Erre a képességére az iskolában is felfigyeltek. Adaline Nall tanárnő, ki egykor színésznek készült, szárnyai alá vette a tehetségesnek tűnő tízévest. Jimmyből a közönség kedvenc felolvasója lett, Adalinéből pedig igazi pótmama. A fiúban akkora szeretetvágy tombolt, hogy találnia kellett valakit, aki az érzelme}, célpontja lehetett. Egy ízben alacsony termetéről panaszkodott pártfogójának. Nall kisasszony azzal vigasztalta őt, hogy a külső adottságokat készen kapjuk, és ami sokkal fontosabb, az ember képes rá egyedül, hogy belülről is nőni tudjon. Annyira megszívlelte a tanárnő szavait, hogy rögtön be is állt a kosárlabdacsapatba. A dilis dobálósdi meg az állandó rohangálás nem érdekelte túlságosan, azt remélte, hogy néhány hárompontossal beletalál az osztálytársai szívébe. Hisz nem volt annyira veszettül jóképű kamasz, hogy a külseje miatt vegyék észre. Szemüveg keretezte az arcát, elálló fülei voltak, és alacsony volt. Szeretette, népszerűségre vágyott. Neki udvartartás kellett. Nem bírta elviselni, hogy semmibe vegyék. Tartozni akart valahová, érzelmeket akart. Csakhogy a vidéki kvékerek oly hidegek voltak, mint az a bizonyos februári nap, amelyen Jimmy világra jött. Pedig ő csak egy érintésre várt.

Gyakran tanult együtt az osztálytársaival, és sokszor, a nagy távolságok miatt, idegenben is éjszakázott. Egy ilyen alkalommal engedélyt kapott, hogy az egyik srácnál aludjon. A szülők rendben le is fektették a gyerekeket, gondosan betakarták őket, majd hangosan megállapították, milyen tündéden néz ki a két fiú együtt. Jimmy nem értette ezt, el is aludt, de a kisördög felébredt benne. Éjjel közelebb és közelebb húzódott a pajtásához. Reggel bűntudattal telve ébredt, csakhogy a bűn, a titkolnivaló édes volt, mint a méz. Már a tizenhetedik évét taposta, amikor egy kölcsön kapott kocsi hátsó ülésén összegabalyodott egy alig ismert lánnyal. Gyors csókok, gyors kielégülés. Aztán begombolta a nadrágját, és mint jó fiúhoz illik, megkérdezte partnere nevét. Mildred vagyok – felelte a lány. Úgy megijedt, hogy kilökte őt a kocsiból. Édesanyámmal szeretkeztem – ez volt az első gondolata. Kerülni kezdte a hölgyek társaságát. Nénikéje néha megjegyezte neki, oly bájos gyermek, hogy lánynak kellett volna születnie. Ilyenkor a füle is vörös lett, mint a rák. Hisz már tisztában volt szexualitásának kettősségével. Nem biszexuális volt vagy homoszexuális, hanem multiszexuális. De megismert egy másik örömöt is. A száguldás örömét. Hol a drótszamarat hajtva falta a kilométereket, hol a nem túl sikkes traktoron ülve nyomta a gázt. Ha egy új klub indult a városban, Farirmount apraja-nagyja tudta, Dean úrit biztosan csatlakozni fog. Folytonfolyvást rácsodálkozott a világra. Neki csak eszköz volt a sok újdonság, amit elleshetett innenonnan. Szellemi irányítója és tanácsadója James De Weerd atya lett, aki tábori lelkész volt régebben. A maradi kvékerekkel szemben a lelkipásztor a haladás híve volt. Szerinte a megalkuvás egyenlő a gyávasággal, és eztJimmy is vakon hitte. Ezért lázadt minden és mindenki ellen.

Az unalomtól hangos Fairmount az év legnagyobb eseményére, a színvonalas szavalóversenyre készülődött. A fiúk öltönyt vettek magukra, nyakkendőt kötöttek, a lányok pedig az illem szerint szoknyába bújtak. Csak Dean úrfi érkezett foszlott farmerban és a köldökéig kigombolt ingben a véresen komoly versengésre. Egy Dickenskönyvből mondta el, vagy inkább játszotta el az őrült monológját. De a kiabálására már megint nem figyelt fel senki, csak a hatodik helyezésre volt elég a hangja. Bánatosan ballagott haza Ortense-ékhez. Aztán másnap megpillanthatta magát a helybéli újság címlapján. Egy éles szemű újságíró az egész mezőnyből bizonyos James Byron Dean alakítását emelte ki. Repkedett is a boldogságtól. Végre észrevette valaki, hogy ő különbözik a többiektől. Végre! Ézek után már senkit nem ért hideg zuhanyként, amikor otthon bejelentette, színész lesz. Össze is ült a kvéker kupaktanács, és kiötölték, legjobb lesz, ha az édesapjához utazik, Los Angelesbe. Igaz, a papa nem örült annyira csemetéje várható érkezésének, hisz kilenc éve nem is látták már egymást. Fairmountban rendeztek még neki egy iskolai búcsúünnepséget, majd batyujába rakta édesanyja fényképét, és útnak eredt. Kilenc éve jött, és most ment. Nem tartozott ő ide. Ugyanúgy átutazóban volt a városkában, mint a világon. És innen is továbbállt, hisz ez az átutazók törvénye. Magával vitte láthatatlan fantáziabirodalmát, a mamája álmait, a maga reményeit és eszelős elszántságát. Hisz neki Los Angelessel is tudatnia kellett, hogy megszületett…

(Folytatjuk) 

Szabó Patrícia

Nők Lapja 1996/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)

2. rész

Négy nap és három éjszaka a tomboló nyárban, a ragadós műbőr ülésen. Több mint rettenetes. Jimmy nem pontosan aszerint a forgatókönyv szerint intett búcsút Fairmountnak, ahogy azt régi romantikus ábrándjaiban eltervezte. Nem egy mesés motort meglovagolva távozott, hanem a sokkal prózaibb távolsági buszon zötykölődött Los Angeles felé. Az utazás kemény volt és kényelmetlen, Jimmy pedig kedvetlen és kimerült. Winton papa, ahogy illik, a buszpályaudvaron várta egy szem fiát. Lassan lesegítette a legény kofferét, és majdnem megölelték egymást. De inkább csak halk üdvözlésfélét motyogtak az orruk alatt. Aztán komótosan elballagtak a 6. utcában lévő 814/b-be, és útközben majdnem beszélgettek. De inkább csak hűvösen hallgattak. Kilenc esztendő után nemigen tudtak mit mondani egymásnak.

Ólomlábakon járt az idő az első napokban, hisz a Dean família otthonában tapintható volt a csönd és az unalom esténként. Jimmy extra adag lelkesedéssel jött, így hát jó lett volna, ha vágyait, vízióit kipakolhatja kofferéből és megoszthatja valakivel. De édesapja nem volt rá vevő. A kvéker Deanek egymás mellett éltek, de nem együtt. Az első komolyabb konfliktus akkor támadt kettejük között, amikor Jimmy közölte, a Los Angeles-i egyetem színművészeti tagozatára készül. Ám Winton papa úgy döntött, jogásznak adja fiát, merthogy az rendes meló. A srác még a nyár folyamán beiratkozott egy műkedvelő színésztársulathoz. Sajnos, későn kopogtatott be az amatőrök ajtaján, mert akkor már az aktuális darab szerepeit mind kiosztották. Így hát Jimmy a díszlettologató szerepét kapta meg. Cseppet sem keseredett el, hisz a papundeklik pakolása közben is elleshetett egy-két apró fortélyt, trükköt, és később ezeknek hasznát vehette. Észrevétlenül lopkodta össze mások mozdulatait.

Azért a morzsákat, a legkisebb statisztaszerepeket odaadták neki. El is készült a törekvő társulat előadásának plakátja, ahol főhősünk magát Byron Jamesként tüntette fel. Hisz ő is művész akartlenni, mint a közkedvelt költő. Viszont cseppet sem illett rá az előkelő Byron név. Sokszor hetekig hordta ugyanazt az inget, és gyakran napokig nem mosakodott. Az arisztokratikus vonások közül szikrányi sem tartozott jellemvonásai közé.

A levelek hullani kezdtek, a madarak elcsendesedtek, a város sárgába és barnába öltözött, és mint addig minden évben, 1949-ben is beköszöntött hűs szeleivel a szeptember. Byron kompromisszumot kötött keményfejű édesapjával a tanulás ügyében. Fő tárgyként az egyetemen jogot hallgatott, mellette melléktárgyként drámát és testnevelést tanult. Az első negyedév vizsgaeredményei végre meggyőzték a konok papát. Jimmy jogból egy szégyenletes közepest vitt haza bizonyítványában, míg mindkét melléktárgyból egy-egy jelessel büszkélkedhetett. Winton beadta a derekát, és fia átiratkozhatott az egyik Los Angeles-i egyetem, az UCLA drámai szakára. Jimmy azt hitte, ezúttal minden vágya teljesült. Hiszen a hatodik utca és a felsőfokú iskola távol voltak egymástól, így hát kollégiumba kellett költöznie. A Sigma Nuban diáktársai nem túl kedvesen fogadták őt, ahogy betette a lábát, rögtön vízzel töltött óvszereket vagdostak a fejéhez. Majd arra kényszerítették, hogy ráfeküdjön a lefolyó rácsára, és hirtelen rányitották a csapokat. A zubogó víz olyan erősen csapódott Jimmy testéhez, hogy elvesztette az eszméletét. A vicces fiúk azt hitték, meghalt és szájon át kezdték lélegeztetni. Amint kinyitotta a szemét, otthagyták egyedül. De ő felállt. Hisz ez a magányos légvárépítő képes volt naponta, minden rombolás után, ábrándjaiból új falakat összerakni. És ha elesett is, másnap már megint magabiztosan lépegetett céljai megvalósítása felé.

Az iskola William Shakespeare Macbethjét készült előadni. Jimmy kellően büszke lehetett arra, hogy háromszázhatvanhét növendék közül az árgus szemek őt találták megfelelőnek Malcolm megformálására. Azonnal levelet küldött Fairmountba, hogy útjára bocsássa az örömhírt. Tudta, hogy a városba érkező levelek mindegyike közkincsnek számít, sőt az érdekesebbeket be is teszik a helyi újságba. Nem akarta, hogy otthon elfelejtsék őt.

Elérkezett a bemutató napja. Sokak szerint alakítása a színháztörténelem legrosszabb Malcolmja volt. De nem volt ideje sokáig keseregni miatta, mert egy akkori barátja letörölte könnyeit és összeismertette Isabel Draesmerrel, aki színészek ügynöke volt, amolyan közvetítőféle. Igaz, Dean úrfi nemigen tudta, mire is jó neki egy ügynök, de azért aláírták a szerződést valamiféle gázsikból származó tízszázalékos jutalékról. Boldog volt, hogy rajta kívül is hisz valaki a tehetségében.

Csakhogy a hűvös Hollywood rá se hederített Byron James Deanre. Ez idő tájt házibuliról házibulira járt, ahol is némi ételt, italt és szeretetet, odafigyelést remélt. Sokszor koszosán, büdösen állított be egy-egy előkelőbb partira, ahol érthetően nem fogadták tárt karokkal. Néha csak órák hosszat ücsörgött a sarokban, máskor pedig, hogy a lagymatag hangulatot kissé feldobja, nemi szervét mutogatta a társaságnak. Aztán a negyvenes évek sztárjait kezdte utánozni, öltönyben járt, rendesen fésülködött, hogy így adja el magát. De a barátokon kívül vevő egy sem akadt. Egy derűs délutánon az egyetemen a padtársa lebuzizta őt. A súlyos sértésre Jimmy egy jól célzott balegyenessel válaszolt. A diákotthon vezetősége pedig kizárással.

Egy bolondos bulin ismerte meg legjobb barátját, Bill Bastet. Jimmy leültette maga mellé Bilit, levette a szemüvegét, és attól a pillantástól a házibuli statisztái többé nem léteztek számukra. Dean úrfi először mindenkit felmért, van-e valami, amit tanulni tud tőle, valami jótékony lopnivaló. Bilinél oly sok hasznosat fedezett fel, hogy nyomban össze is költöztek. Csakhogy Jim a legkevésbé sem volt ideális lakótárs. A tiszta, rendes ruhákat nem szívlelte, állandóan meztelenül mászkált a lakásban, és továbbra sem rajongott a mosakodásért. Ennek ellenére a lányok éltek-haltak érte. Hol elveszett kisfiú volt, akit pátyolgatni, tutujgatni, babusgatni kellett, hol pedig megközelíthetetlen mácsó alakításával vívta ki a csajok csodálatát. Homoszexuális kalandjairól sem mondott le, esténként a kijelölt vadászterületén vendégeskedett, ahol nem a kielégülést, hanem önmagát kereste. Tudni akarta, valójában ki is rejtőzik a saját álarca mögött. Tündöklő tehetségében, markáns másságában vakon hitt. Hisz nem felejtette el Mildred mama szavait.

Ez idő tájt úgy festett, mint egy fontoskodó csöves. Jobbra-balra tengett-lengett. 1951 márciusában Isabel megint jelentkezett, most is némi szerencsével. Jimmy ezúttal komolyabb szerepet kapott, szentté vált. Illetve Szent Jánost alakította Az első számú domb című filmben. Ha csak néhány másodperc erejéig, de angyalarca a képernyőn oly bájos volt, hogy a helybéli leányiskola néhány növendéke megalapította a ,Szeplőtlen Szív James Deant Értékelő Társaságot”. Még külön házibulit is csaptak Jimmy tiszteletére, s végre valahára, kapott egy szeletkét a rég óhajtott népszerűségből. Madarat lehetett volna fogatni vele.

Ám a hirtelen jött sikernek vége szakadt. A lányoknak elfogyott a pénzük, így beszüntették a klub működését. Jim pedig, mint egy kivert kóbor macska őgyelgett összevissza a városban. Üres zsebbel, üres gyomorral, tele vággyal és elszántsággal. Hogy valamiből enni is tudjon, a CBS parkolójában dolgozott, s nap mint nap újabb csalódások és kudarcok érték. Áruba bocsátotta a testét. Befolyásos férfiak ígértek neki fűt-fát, amikor kigombolták a nadrágját. De az öltözködésnél már mindent elfelejtettek. Fél óra múlva nem is emlékeztek Jimmyre. Akkoriban hirdetett James Whitemore, a neves jellemszínész, tanfolyamot. Bili, aki maga is a színészet felé kacsintgatott, kapta azt a feladatot, hogy maroknyi csapatot toborozzon. A kvékercsemete később azt nyilatkozta, valójában Whitemore volt, aki felnyitotta a szemét, és ráébresztette arra, hogy tényleg színésszé kell válnia.

Aztán Bilitől elszerette Beverly nevű barátnőjét, így csúnyán hajba kaptak. A barátja rögtön ki is költözött a közös fészekből, és Jimmy pánikba esett. Nem tudta, miből is fogja egyedül fizetni a tetemes lakbért. A tévétársaság parkolójában parkolt éppen, amikor jött valaki és rákacsintott. Rögtön vette az adást. Rogers Bracket, egy népszerű rádiós sikersorozat rendezője volt az, aki hamarosan fülig szerelmes lett Jimbe. A különleges kapcsolat jó apropóul szolgált arra, hogy végérvényesen megszabadulhasson a nyakán maradt Beverlytől. Hazament, összepakolt, begyömöszölte a sportzsákba az álmait, vágyait és elindult Rogershez, hogy ott telepedjen le egy időre. Ő az én ebédjegyem – mondta ekkoriban Jimmy. A férfi, aki igencsak jómódban élt, aranyos játékszerként hurcolta őt egyik helyről a másikra. Megfordultak Mexikóban is, ahol Jim nyomban beleszeretett a bikaviadalba. Tetszett neki a szenvedélyes, férfias küzdelem, s főleg az, hogy a torreádor a végén legyőzi az állatot, megmutatja, ki az úr a háznál. Imádta, ha fényképezik. Be is öltözött torreádornak, s piszkosan jól pózolt a kamera előtt. Bracket a filmgyárban még az asztal alá is benézett, csak hogy találhasson imádottjának valami kis ficni-fecni filmszerepet. És hát aki keres, talál. A Vigyázz, tengerész! című opuszban tűnt fel Jimmy a vásznon egy kis epizódszerep erejéig, majd a Látta valaki a babámat? következett.

Barátjával, Biliéi is kibékült, sokszor panaszkodott neki arról, Rogers mennyire magához láncolta őt. Egy ízben azt mondta neki, szteppelni tanul. Hogyan? – kérdezte pajtása. Rogers adja a ritmust hozzá, én meg úgy táncolok, ahogy ő fütyül – válaszolta Dean bánatosan. Tudta, csak úgy törhet ki ebből az ördögi körből, ha hamarosan elhagyja a várost. Szorosan magához ölelte a mamával közösen létrehozott fantáziavilágát, és elindult New York felé. Meg kellett találnia azt a valamit, amit Los Angelesben hiába keresett. Önmagát.

(Folytatjuk)

Szabó Patrícia

Nők Lapja 1996/10. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: ullstein bild/Getty Images