Kérdés: A kislányom négyéves. Tizennégy hónapos korában hosszabb ideig kórházban volt, kisebb szívműtéten esett át. Én is bent voltam vele, úgy tűnt, hogy semmi nyoma nem maradt ennek a kórházi tartózkodásnak, mintha fel sem fogta volna az egész dolgot. De ez év januárjában a nagymamája – anyósom – került be a kórházba, s három hónapig nem volt itthon. A kislányomnak nagyon hiányzott, pedig nem egy háztartásban lakunk. Január óta olyan a beszéde, mintha dadogna. Nehezen mondja ki a szavakat, csak levegőt vesz sokat, és nem mondja ki a szót, amelyet ki akar mondani. De nem állandóan csinál így, csak egy-két hétig, utána elhagyja, és szépen tisztán beszél, azután megint visszatér ez a dadogás. A doktor néninél is voltunk vele, ő azt mondta, hogy stressz érte a gyereket, azért csinál így. Javítsuk ki a beszédét, mondta ő és más ismerősünk is. Mást nem tudnak tanácsolni. Még annyit, hogy az anyai nagyapám is dadogott, és az öcsém is. Félek, hogy a kislány is dadogni fog. Mit csináljunk? Kihez forduljunk? 

Válasz: A doktornőnek biztosan igaza van abban, hogy a kislány megrémülhetett, amikor a szeretett nagymama kórházba került, és Magának is igaza lehet abban, hogy ez érinthetett olyan kisgyerekkori emlékeket, amelyekre kislánya tudatosan feltehetőleg nem emlékszik, legfeljebb az juthat eszébe, amit meséltek korai szívműtétjéről, kórházi tartózkodásáról, ha ugyan meséltek róla. Ha ezt eddig nem tették meg, ha ez eddig esetleg „titok” volt, akkor én a Maguk helyében most feltétlenül beszélgetnék erről. Elmondanám, hogy s mint volt, amikor ő is hosszabb időt töltött a kórházban, mint most a nagymamája! Azok az élmények is hatnak ugyanis lelki életünk mindennapjaiban, melyekre nem emlékszünk – sőt sokszor azok hatnak csak igazán, ha valami feleleveníti őket, anélkül, hogy tudnánk róla.

A beszéd kialakulása idején – és még utána is egy darabig — a beszélni tudás a gyerek egyik legsérülékenyebb képessége. Ilyenkor igen gyakran alakul ki feszültebb lelkiállapotban úgynevezett „élettani dadogás”, amelyik hamarosan elmúlik, majd ismét visszatér, hogy aztán nyom nélkül elmaradjon. Dadogásra hajlamos családokban ez gyakoribb jelenség – a dadogásra való hajlam ugyanis (egyfajta görcskészség) öröklődhet, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ebben az életkorban kicsit dadogó, „furcsán” vagy „kapkodva” beszélő gyerek a későbbiekben is dadogni fog.

Az a fontos, hogy ezt a többnyire életkorhoz kötött átmeneti beszédzavart ne tudatosítsuk mindig újra a gyerekben, ne javítgassuk a beszédét, ne irányítsuk a figyelmét fokozottan erre a nehézségre. Semmiképpen se mondjuk neki: „Beszélj lassabban!”, „Figyelj jobban!”, „Mondd el még egyszer!”. Segíthetünk kimondani egy-egy szót, ha tudjuk, mit akar mondani, de nem szabad ismételtetni vele. Könnyedén és tapintattal kell átsegíteni ezen az átmeneti nehézségen.

Beszélgessenek sokat a gyerekkel a nagymamáról, betegségéről és – ha felmerül – a halálról is, hiszen lehet, hogy az ezekkel kapcsolatos gondolatok váltják ki a dadogást okozó szorongást. Válaszoljanak kérdéseire! Mondjanak együtt mondókákat, verseket, énekeljenek neki és vele – ilyenkor nem szoktak dadogni a gyerekek. Ne hagyják el soha a minden esti mesét, és meséljenek olyasmiről, amit a gyerek kér vagy kérdez.

Az lenne a jó, ha saját szorongását is fel tudná oldani, és kicsit kevésbé figyeljen oda arra, hogyan beszél a kislánya. Ha néhány hónap múlva nem szűnik ez az állapot – de jelenlegi elmaradása már arra utal, hogy szűnni fog -, akkor forduljanak szakemberhez (pszichológushoz), aki rendszeres kezeléssel – játékterápiával- enyhíteni tud a gyerek szorongásán, amely remélhetőleg a beszédzavar elmúlásához vezet.

Nők Lapja 1997/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images