– Tati, én sosem leszek tanító néni – jelentette ki az új iskolaév kezdetének környékén Berni.

– És miért nem, drágám?

– Egy dolog miatt, és azt úgy hívják: nyelvtan.

– Mi bajod van a nyelvtannal?

– Hát az, hogy meg kell különböztetni a „ly” és a „j”-t, pedig igazán semmi különbség sincs.

Hát igen, Berninek ebben teljesen igaza van. Mára valóban nem maradt semmi különbség ly és j között. Mind a kettőt ugyanúgy ejtjük, és ha hülye helyett esetleg „hüjét” vagy gólya helyett esetleg „góját” írnánk, akkor is felismernénk, hogy miről is van szó. Probléma talán az olyan szavakkal lehetne, mint a hely vagy a hej, mert esetleg nem tudnánk, hogy most egy lokációról beszélünk, vagy jókedvünkben kurjantottunk egyet, de a szövegkörnyezet megvizsgálása valószínűleg itt sem hagyna minket cserben, ahogy a többi kétértelmű szavunk – vár, fog, nyelv stb. – esetében sem.

A régi magyar nyelvben még létezett egy lágy l hang, ami az „lj” összeolvadásból született, és amit másképpen ejtettek eleink, mint a sima j-t. Az imént példaként felhozott hely és hej másképpen hangzott ük-ük-ükanyáink és -apáink szájából. Hogy megkülönböztessék mind a kemény l, mind a j hangtól, ezt a lágy „lj” hangot kezdték aztán írásban ly-nal jelölni. Ez a hang azonban az évszázadok során fokozatosan kiveszett a magyar nyelvből, és a 19. század elejére lényegében már teljesen el is tűnt. A lágy „lj”-ből részben kemény l lett, mint a zsemlye-zsemle, vagy a lyuk-luk szavainkban, vagy ugyanaz a hang, amit a j esetében ejtünk. És ezzel meg is jelent a probléma, ami Bernit akár még attól is eltántorítaná, hogy tanító néni legyen. A ly és a j helyesírására ugyanis nincs általános szabály, ezeket a szavakat meg kell tanulni. Talán annyi segítség mégis van, hogy ha egy szó egyértelműen értelmesnek hangzik j helyett l hanggal – mint pl. bagol(y), szabál(y), hül(y)e –, akkor valószínűleg ly-nal kell írni. Míg az olyan szavak esetén, mint pl. vaj-val, jog-log, majom-malom, stb. az l-lel történő behelyettesítés nem működik, ezért esélyes a j.