A pszichológiai témájú közösségi média posztok népszerűségéről, hatékonyságáról, korlátairól és veszélyeiről Knapek Éva klinikai szakpszichológussal beszélgettem, akinek saját, masszív követőbázissal rendelkező Instagram és TikTok oldala révén közvetlen tapasztalata van a témát illetően.
Először is mesélj egy kicsit a saját Instagram-oldaladról!
A társfüggőség tüneteiről és az ehhez kapcsolódó problémákról írok, különös tekintettel az önbecsülés kérdésére. Az oldal indulásakor sem a témája, sem a hogyanja nem volt kiforrott. 2020. januárjában kezdtem el rendszeresen posztolni, 9 évvel a diploma megszerzése után. Ekkor már klinikai szakpszichológus voltam, s a klinikai képzéssel együtt már és 5 éve praktizáltam. Pályakezdőként nem mertem volna belevágni – nem bátortalanságból vagy önbizalomhiányból eredően, hanem a szakmai tapasztalat és a saját elmélyült önismeret hiánya miatt. Amikor elkezdtem, akkor már úgy véltem, hogy tudom ezt felelősen és körültekintően csinálni. Azt, hogy ez ezer embernél többet fog érdekelni, hogy ebből bármilyen ismertség, médiafelkérés vagy sikeres vállalkozás lesz, sosem gondoltam volna. Most 37 ezer követőm van Instán, TikTokon pedig közel 70 ezer, pedig ott nagyon ritkán jelentkezem új anyaggal. Az induláskor úgy képzeltem el az átlagolvasómat, hogy 30 körüli, elsősorban városi, leginkább budapesti nő, akinek probléma van az önértékelésével és/vagy párkapcsolati nehézségei vannak. Az Instagramon ez a statisztikai mutatók szerint így is van.
Mit tud adni egy pszichológiai témákkal foglalkozó Instagram-oldal a felhasználóknak?
Pszichoedukációt.
Az ilyen tartalmak olvasásával a pszichológiai ismereteket lehet bővíteni, de a problémák megoldásában korlátozottan tud segíteni.
Ez nagyrészt állapotfüggő. Van olyan „jó állapotú” ember (az egyszerűség és közérthetőség kedvéért fogalmazom így), akiben egy-egy poszt elolvasása után megtörténik egy kulcsfontosságú felismerés és van énereje hozzá, hogy meg is tegye a szükséges lépéseket. Sok levelet kapok arról, hogy a posztjaim hatására ki tudtak lépni a rossz kapcsolatukból vagy fel tudtak mondani a problémás főnöküknél, munkahelyet váltottak, és ezért nagyon hálásak. De van, akinek nem megy önerőből a változtatás, s ezen nem javít az, ha még több posztot vagy könyvet olvas a témában. Ilyenkor hasznos lehet az egyéni terápia vagy tanácsadás, amelyet a pszichológiai témájú online tartalmak nem tudnak helyettesíteni, mivel azok személyiség-átstrukturáló, tartós változásra vagy trauma feldolgozásra nyilvánvalóan alkalmatlanok.
Knapek Éva (Fotó: Szalkai Adrienn)
Tapasztalatod szerint mennyire hatékony az online pszichoedukáció?
Ezeknek a posztoknak az a veszélye, hogy olvasgatod, jön egy csomó felismerés, ezért azt hiszed, hogy aktívan teszel magadért, miközben lehet, hogy tényleg szakemberhez kellene fordulni.
A sok „aha-élmény” egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezek hatására máshogy is fogsz viselkedni. És amíg mindent ugyanúgy csinálsz, addig hiába a sok felismerés a pszichoedukációnak köszönhetően, változás nem történik.
Természetesen nagyon hasznos az is, ha jobban értjük magunkat és egymást, ennek a jelentőségét, az erre való jogos igényt nem szeretném elvitatni, s ebben nagyon sokat segíthet a pszichoedukáció. De észrevettem például, hogy sokkal népszerűbbek azok posztok, amik nem arról szólnak, hogy nekünk miben kellene változnunk, hanem a másik felelősségéről, és kicsit meg tudunk könnyebbülni, hogy a másikkal „több baj van”, mint velünk. Ebbe sokan hajlamosak belecsúszni, mert ez egy kényelmesebb pozíció, mint önmagunk vizsgálata. Szerencsére emellett azért gyakran kapok olyan kéréseket is, hogy posztoljak többet arról, hogyan fejlődhetünk mi magunk, anélkül, hogy minden felelősséget a párunkra vagy valaki másra hárítanánk.
A sokak számára hozzáférhető pszichoedukáció következménye az is, hogy mostanában csak úgy röpködnek a „totál nárcisztikus a párom” jellegű megállapítások. Helyesen használjuk a pszichológiai szakkifejezéseket a hétköznapokban?
Bár a pszichoedukáció mindenképpen hasznos, hátulütője, hogy az emberek hajlamosak túlhasználni a szakkifejezéseket, és legtöbb esetben nem a megfelelő módon. Ez egyéni terápiában vagy tanácsadásban egy jól kezelhető dolog, mert amikor azt mondja a kliens, hogy „pánikolt”, akkor én megkérdezem, hogy pontosan mi történt, és az alapján el tudom magyarázni neki, hogy valóban pánikroham volt-e, amit ő annak nevez. A depresszió és a pánik volt az a két jellegzetes kifejezés, amit már korábban is sokan használtak előszeretettel, de gyakran nem ugyanazt értettük alatta. Most, hogy Magyarországon egyfajta „pszicho-boom” zajlik – vagyis egyre több pszichológiai témájú online tartalom elérhető és egyre fokozottabb olvasói figyelem is kíséri ezeket –, egyre több ilyen túlhasznált kifejezés van. Gyakori például, hogy traumának neveznek valamit, ami a szakmai definíció alapján nem minősül traumának, vagy letársfüggőznek valakit, aki nem tud egyedül lenni (miközben nem ez a társfüggőség jelentése). A kimerültséget, fáradtságot sokan depresszióként azonosítják a „házi analízisben”, miközben lehet, hogy csak túlvállaltuk magunkat, s többet kellene aludnunk. (Ami végül is jó hír.)
Az egyik legkárosabb talán a nárcizmus fogalmának kiterjesztő használata, mert ezzel könnyű áthárítani a felelősséget, és egyúttal egy olyan bélyeg, amivel akaratlanul és tévesen azt üzenhetjük a másiknak, hogy „te menthetetlen vagy”, mert a nárcizmusra nincs terápia.
Ez nagyon stigmatizáló, miközben egyáltalán nem biztos, hogy az illető valóban nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Mindenkinek van valamilyen mértékű nárcisztikus sérülése, de egyáltalán nem biztos, hogy olyan súlyos, amin ne lehetne hatékonyan segíteni. A pszichológiai szakkifejezések nem megfelelő használata sokszor káros, stigmatizál és megakadályozhatja az embereket a megfelelő segítségkérésben, illetve rombolhatja az önértékelést a másikban és akár saját magunkban is.
Mi az, amit nem szabad elvárni egy pszichológiai fókuszú Instagram-oldaltól?
Sokan azt gondolják, hogy ez az ingyenes és instant tanácsadás felülete. Nem gondolnak bele abba, hogy tanácsot adni írásban felelőtlenség lenne, ráadásul a legtöbb pszichológus vagy bármilyen szakember rengeteg ilyen privát megkeresést kap, és sajnos véges az az energia, illetve szabadidő, amit erre rá tudunk szánni. Mindeközben persze nehéz is ezt képviselni, hisz’ aki nagyon várja a segítséget vagy a választ, és nem kap, annak ez rossz érzés. De muszáj határokat húzni valahol, hiszen ez munka, méghozzá nem is könnyű.
Fontos, hogy a pszichoedukációs oldalak nem lelki elsősegélyt nyújtó csatornák.
Aktuális életveszélyes állapot vagy krízis megoldására nem ez a megfelelő platform. Egyébként az a tapasztalatom, hogy az emberek 99 %-a megérti, ha ezt elmagyarázom, akkor is, ha először nem gondol bele.
Fotó: Getty Images
Instagram-storyban azért van lehetősége az olvasóknak kérdéseket feltenni. Ez mennyire hatékony?
Az Insta-storyban megjeleníthető kérdezz-felelek formátum arra alkalmas, hogy pszichológusként általános szempontokat fogalmazzunk meg egy felvetés kapcsán, de ilyenkor sem adunk senkinek személyre szabott tanácsot. Bár egy-egy eset konkrét megoldásában nem tudunk segíteni, olyan elgondolkodásra késztető szempontokat adunk, amelyek sok emberhez eljutnak és támpontot nyújthatnak. Ennek az az előnye, hogy sok emberhez eljut és alacsony küszöbű szolgáltatásnak tekinthető, hiszen a kérdezz-felelek gyakran ingyenes, így az is kaphat ilyen jellegű segítséget, akinek egyébként nincs pénze terápiára vagy még nem kezdte el, esetleg hezitál, hogy merre induljon.
Mi a legfontosabb, amire figyelemmel kell lennie annak, aki pszichológiai témákkal kapcsolatban posztol?
Nagyon fontos lenne, hogy senki ne akarjon (szakmailag) többnek látszódni, mint ami valójában. Nem szabadna büszkeségből vagy „egóból” a szakmai kompetenciahatárokat figyelmen kívül hagyni. Nehéz beismerni, ha valamihez nem értünk, ha a kliens problémája meghaladja a kompetenciahatárainkat, ezért nem vállalhatnánk, vagy egy adott kérdésre nem tudunk válaszolni. Minél jobban tisztában vagyunk magunkkal és minél stabilabb az önértékelésünk, ezt annál könnyebb megtenni. Márpedig muszáj megtenni, mert ellenkező esetben ez a kliens kárára is válhat.
Egy laikus ki tudja azt szűrni, hogy nem a megfelelő kompetenciával rendelkező ember Insta-posztjait olvasgatja?
Ez nagyon nehéz. A jó marketing és a jó grafikai megjelenés megtévesztő tud lenni.
Azért veszélyes az Instagram, mert az olvasó nem fogja tudni kiszűrni sem azt, ha valaki sarlatán, sem azt, ha a kompetenciahatárán túli témáról posztol. Éppen ezért nagyon sokat edukálom a saját olvasóimat arról, hogy melyek azok a témák, amelyek például klinikai szakpszichológus hatáskörébe tartoznak.
Megvan annak is a veszélye, hogy túl felkavaró egy poszt, és valaki este olvasgatja egyedül, aztán ott marad egy gyerekkori trauma emlékével, ami eszébe jutott róla és „megzuhan” (szakkifejezéssel élve dekompenzálódik). Pontosan ezért szerintem a gyerekkori traumákat nagyon felkapirgáló posztokat nem szerencsés írni. Meggyőződésem, hogy aktívan a segítő életében zajló önismereti munkáról sem érdemes posztolni. Egy feldolgozási folyamat elején vagy közepén lehet valakinek egy felismerése, amikor még az egész képet nem látja át, és ez alapján olyan kijelentéseket írhat, amiben számos fontos szempont nem tud megjelenni, mert a folyamatban ő sem tart még ott. Ezért lenne fontos, hogy mindenki csak az általa már meghaladott dolgokról írjon, mert ezzel is lehet szerintem ártani. Például nárcisztikus bántalmazó kapcsolatot túlélő „önjelölt segítők” elkezdenek posztolni arról, ahogy éppen akkor látják a helyzetet, pedig a fájdalmuk feldolgozása esetleg nem történt még meg, s a jogos harag fázisában járnak, amikor is nagyon sok szempontot nem tudunk még figyelembe venni. Ez egy egészen más posztsorozat, mint amit akkor írna az illető, amikor már túljutott a düh, majd a fájdalom feldolgozásának a fázisán, sőt, saját magával is szembenézett mindeközben. Ezek a folyamatok gyakran évekig tartanak, és az is előfordul, hogy a megfelelő segítség nélkül elakadnak. Olykor a megbocsáthatatlannak tűnő cselekedetek megbocsáthatóvá szelídülnek, míg addig eltűrt dolgok elfogadhatatlanná növik ki magukat.
Mikor van az a helyzet, hogy nem elég csak olvasgatni egy problémáról, hanem érdemes személyesen felkeresni egy szakembert és segítséget kérni?
A szenvedésnyomás juttat el minket oda, hogy segítséget kérjünk, és sajnos sokáig nagyon „jól” tudunk egyedül szenvedni, elevickélni, funkcionálni a tüneteink, nehézségeink ellenére is. De ha más nem, egy-egy mélypont elérése segíteni fog leküzdeni a büszkeségünket. Gyakran ennek a pillanatnak a megtörténtét nem lehet „siettetni”. Sokszor előfordul, hogy valakinek mondogatja a környezete, hogy szakemberhez kellene fordulnia, de ő még nem tart ott, és lehet, hogy sosem fog ott tartani. Ezt nehéz elfogadni. De hogy pontosan mikor „kell” elmenni pszichológushoz, azt tényleg nehéz megragadni. Ha 4-6 hét után egy rosszabb állapot magától tud rendeződni vagy önerőből meg tudjuk oldani, az jó dolog. Ennyi ideig eltarthat egy krízis. Lehet ez munkahelyvesztés, szakítás, gyász. Természetesen krízisben is lehet segítséget kérni, hiszen ez is lehet nagyon megterhelő. Ez nem szakmai megfontolás elsősorban, de ha egy rossz állapot, valamilyen tünet, szenvedés 4-6 hétnél tovább tart (akkor is, ha hullámzik vagy visszatér), én biztos kérnék segítséget. Nekem ez bevált. Ha valami egy pár hétnél tovább tart vagy újra és újra előfordul velem és mintázatnak tűnik, akkor én azt mondom, hogy nem akarok ezzel tovább együtt élni, inkább keresek valakit, aki tud ebben segíteni. Mindemellett a szakmai segítségkérés sajnos pénzkérdés is, ezenfelül bátorság is kell hozzá, hogy egy idegennek megnyíljon az ember.
(Pszichiáteri segítséget nem csak fizetős magánrendelés útján vehetünk igénybe. A mentaliselsosegelynyujtas.antsz.hu weboldalon kikereshetjük a bejelentett lakcímünkhöz legközelebb eső TB-finanszírozott pszichiátriai ellátóhely címét, telefonszámát és nyitvatartási idejét – a szerk.)
Kiemelt kép: Getty Images
