Én az Emily Párizsban című sorozattal jártam így, aminek az első évadát konkrétan egy ültő helyemben végignéztem, de magamban végig azon háborogtam, mennyire klisés, sztereotíp és kiszámítható, sőt, valójában a szereplők sem voltak szimpatikusak. (Mentségemre szóljon, hogy mindez szenteste másnapján történt, amikor váratlanul rám szakadt a magány a nappaliban, a család többi tagja ugyanis megfeszített munkával hosszú órákon át próbált összerakni egy hatalmas birodalmi lépegetőt a Star Wars legóból.) Igazából csak a főszereplő ruhatára tetszett, de azt meg tudtam volna nézni bármelyik online divatmagazin által összeállított képgalériában. De akkor miért daráltam le mégis az egész évadot? (Hiszen helyette mondjuk bejglit is majszolgathattam volna egy jó könyv társaságában, vagy nézhettem volna egy olyan sorozatot, ami egyébként tényleg tetszik, mint például az imádnivaló Ted Lasso.) Szerencsére van tudományos magyarázat a viselkedésemre.

A Concorde-effektus

A Concorde-effektus azt az emberi viselkedést jelenti, amikor csak azért ragaszkodunk – káros módon – valamihez, mert már pénzt, időt és energiát öltünk bele. Nevezik még az elveszett költségek tévedésének (sunk-cost fallacy) is, ami arra utal, hogy

ha valamire már pénzt költöttünk, vagy energiát fektettünk egy döntés meghozatalába, akkor hajlamosak vagyunk mindenáron végigvinni az eredeti elképzelésünket, akkor is, ha időközben néhány fontos tényező megváltozott, és az valójában már nem a legjobb döntés. 

Mi mégis úgy teszünk, mintha az lenne. Richard Thaler közgazdász nevesítette először ezt a jelenséget az 1980-as években, azóta pedig bebizonyosodott, hogy nemcsak a pénzügyeinkben, hanem számos hétköznapi élethelyzetben alkalmazzuk önkéntelenül ezt a mechanizmust. 

Elkezdünk nézni egy filmet, és 30 perc elteltével rájövünk, hogy nem tetszik. Mégis tovább nézzük, és tovább pazaroljuk az időnket egy unalmas filmre, hiszen már 30 percet fektettünk bele az időnkből. Végigüljük a színházi előadást akkor is, ha pocsék a darab. Egy másik jellegzetes helyzet, hogy az étteremben a hatalmas adag ételnek még a fele a tányérunkon van, már jóllaktunk, sőt, kezdjük magunkat kellemetlenül érezni, de azért tovább erőltetjük az evést, hiszen „ki van fizetve”. A vacsora után majd’ kipukkadunk, és feszül a hasunk, de legalább elmondhatjuk, hogy nem ment kárba a pénz. 

Fotó: Getty Images

De mi köze ennek egy repülőgéphez?

A jelenség egy megtörtént esetről kapta a nevét. Az 1960-as évek elején a francia és a brit kormány közösen kezdte el finanszírozni egy olyan szuperszonikus repülőgép kifejlesztését, amely addig sosem látott sebességgel képes utasokat szállítani Európából Amerikába. Mielőtt az első Concorde elkészült volna, az elemzők már felismerték, hogy az pénzügyi szempontból veszteséges lesz. Egyértelművé vált, hogy a projekt költségei sosem fognak megtérülni, ennek ellenére mindkét kormány további dollármilliókat ölt bele. Közel három évtizeden keresztül támogatták a Concorde veszteséges működését. Miért? Mert úgy gondolták, hogy már túl sok időt és pénzt költöttek rá ahhoz, hogy abbahagyják. 

Miért csináljuk ezt?

A Concorde-effektus alapja, hogy nem tisztán racionális alapon hozunk döntéseket, és gyakran befolyásolnak minket az érzelmeink.

Ha korábban már befektettünk egy döntésbe, akkor általában bűntudatot vagy megbánást érzünk, ha nem tartjuk magunkat hozzá.

Mindez összefügg egy eltorzult elkötelezettség-érzéssel, amikor továbbra is támogatjuk korábbi döntésünket annak ellenére, hogy az új bizonyítékok arra utalnak, hogy nem az a legjobb megoldás. Nem vesszük figyelembe, hogy az az idő, erőfeszítés vagy pénz, amit már beleöltünk, nem fog megtérülni. Ez részben azért van, mert idegenkedünk a veszteségtől. Úgy érezhetjük, hogy a múltbeli befektetésünk „elvész”, ha nem követjük az eredeti döntést, és inkább a veszteségkerülés alapján hozunk döntést, mintsem hogy mérlegelnénk azokat az előnyöket, amelyeket akkor kapnánk, ha letérnénk az eredeti útról. A veszteséget kudarcnak fogjuk fel, a nyereséget pedig nem értékeljük kellőképpen. A félbehagyott könyv, a kikapcsolt film: kudarc. Ezért hajlamosak vagyunk a megkezdett dolgokat akkor is tovább folytatni, ha már nem okoznak örömöt. 

 Ez egy ördögi kör: minél többet fektetünk be, annál inkább elkötelezettnek érezzük magunkat a tevékenység folytatása mellett, és annál több erőforrást fogunk valószínűleg befektetni, hogy végigvigyük a döntésünket. Tovább nézzük a sorozatot, ami nem tetszik, hogy ne tűnjön elvesztegetett időnek az a néhány óra, amit már rászántunk. Így végül sokkal több időt pazarolunk el a rossz sorozatra, mintha kiszálltunk volna belőle az elején, végeredményben tehát nem járunk jobban, sőt.

Fotó: Getty Images

Az életkor is számít

JoNell Strough pszichológus, aki azzal foglalkozik, hogy az életkor hogyan befolyásolja a döntéshozatalt, egy kutatócsoporttal együtt vizsgálta a Concorde-effektust. Ő is a klasszikus „Tovább nézzük-e az unalmas filmet?” kérdés mentén tesztelte a kutatás résztvevőit. Azt találta, hogy a fiatalabbak hajlamosabbak „áldozatul esni” a Concorde-effektusnak. Az  58-91 éves korosztályba tartozó résztvevők viszont kisebb valószínűséggel nézték végig a filmet, vagy folytatták a filmnézést hosszabb ideig. A vizsgálat tanúsága szerint tehát minél fiatalabbak vagyunk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy unalmas filmet tovább nézünk. Úgy tűnik, az életkor előrehaladtával az ember jobban megbecsüli az időt és magabiztosabban vált, ha valami nem hozza meg a várva várt hatást.

Néha vannak csodák

A szakértők szerint a Concorde-effektust úgy lehet megelőzni, ha józan tudatossággal, felkészültséggel vagy előzetes információszerzéssel előzzük meg egy ráfizetéses döntés meghozatalát. A filmes példánál maradva: előre kikérhetjük ismerőseink véleményét, vagy olvashatunk kritikákat, ajánlókat, és ezek tudatában nagyobb valószínűséggel választunk olyat, amiben aztán nem fogunk csalódni. Megtörténhet azonban olyasmi, ami ellentmond mindannak, amiről idáig írtam. Pár éve vettem egy színházjegyet egy darabra, de nem igazán olvastam utána, miről is fog szólni, csak mentem a hájp után. Az előadás kezdete előtti utolsó percekben gyorsan átfutottam a darab leírását, és elszörnyedtem: Bulgakov?! Vele A Mester és Margarita óta enyhén szólva nem vagyunk jóban. Ezek után rettegve vártam az első felvonást, ami aztán le is taglózott, de nem pozitív értelemben. A szünetben komolyan megfordult a fejemben a távozás (menekülés) lehetősége. A Concorde-effektust hibátlanul alkalmazva végül mégis bementem a második felvonásra, és csoda történt. Életem egyik meghatározó színházi élménye lett a darab, amelynek második fele katartikus volt, és utólag értelmet adott az első felvonás szokatlanságának is. Köszönöm, Concorde-effektus!

 Kiemelt kép: Getty Images