A városba, ahol gyerekként éltem, évente legfeljebb egyszer érkezett valami vándor vidámparkféleség. Emlékszem, hogy mennyire izgatottan figyeltük, amikor elkezdték összeállítani az elrajzolt portrékkal díszített játékokat, és találgattuk, hogy vajon a szokásos dodzsem és körhinta mellett lesz-e valami izgalmasabb, mondjuk breakdance vagy hullámvasút. Persze annyit könyörögtünk a szüleinknek, míg kivittek, és boldogan osztottuk be az attrakciókra azt a pár zsetont, amit kaptunk. Tízévesen jutottam el a fővárosi Vidámparkba is, ami megalapozta a mai napig meghatározó tériszonyomat, tekintve, hogy majdnem kiestem a Pirate nevezetű, hintázó kalózhajóból…
A Budapesti Vidámpark óriáskereke és körhintája (Fotó: Paul Almasy/Corbis/VCG via Getty Images)
Aztán eljutottam az idén a fennállásának 30. évfordulóját ünneplő párizsi Disneylandbe (ami valójában nem is a francia fővárosban, hanem attól 32 kilométerre északra található) is, ami olyan varázslatos birodalom, amelyben néhány értékes órára vagy akár napra is el lehet veszni, így megtapasztaltam azt is, hogy milyen az igazán profin felépített szórakoztató gépezet. Az ideális családi szórakozás megtestesítőjének eredete sokkal hedonistább a ma ismert egeres, gyerekbarát verziónál: a vidámparkok ősei az angliai élvezetek kertjei vagy örömkertek (Pleasure Gardens) voltak, ahol olyan szórakozást kínáltak, amibe Walt Disney is bizonyára belepirult volna. Ezeknek a helyeknek a története és fejlődése jól példázza az olyan környezet iránti szüntelen vágyunkat, ahol félretehetjük a valóságot, és elmerülhetünk a fantáziában és az önfeledt szórakozásban.
Látni és látszani
A legkorábbi vidámpark a dániai Dyrehavsbakken lehetett: 1583-ban fedeztek ott egy természetes forrást, ami nagy tömegeket vonzott, akik pedig szórakoztató művészeket és árusokat hoztak magukkal, de a londoni Pleasure Gardenek voltak azok, amelyek átalakították a szabadidő fogalmát. Olyan környezetet kínáltak, ahol – ha csak néhány órára is, de – félre lehetett tenni a társadalmi normákat, és a kultúra, a divat és a bűnözés mámorító keverékével lenyűgözték az idelátogató közönséget.
London első „vidámparkja” a mai St. James’s Park melletti Spring Gardens volt, amely az 1630-as években nyílt meg, nevét pedig nem a tavasz évszakról, hanem az ott található forrásról (szintén spring angolul) kapta, ahol fürdőtavak, szökőkutak, kavicsos sétányok, gyümölcsfák, valamint különböző szárazföldi állatok és madarak is voltak. John Evelyn angol író 1653-as naplóbejegyzésében megemlíti, hogy a kertben étkeztek, majd a következő évben a kertet „paradicsomként” írja le, és megemlíti, hogy „ott szokás éjfélig néhány fiatal társaságot találni”. A kert bár már régen eltűnt, de egy utca még mindig a Spring Gardens nevet viseli.
Thomas Bowles: A Rotunda a Ranelagh Gardensben, Chelsea, London, 1750 körül. A divatos Rotunda belseje, ahová a jómódúak jártak, hogy lássák és lássák magukat. A középen elhelyezett asztaloknál teát és kenyeret szolgálnak fel reggelire, és zenekar szórakoztatja a látogatókat. (Fotó: Guildhall Library & Art Gallery/Heritage Images/Getty Images)
A Pleasure Gardens műfaja a 18. században alakult ki teljesen, amikor a két legnagyobb kert, a Vauxhall és a Ranelagh a fénykorát élte. Különösen Vauxhall ragadta meg a közönség fantáziáját, az országon belül és külföldön egyaránt, hiszen a kellemesen elrendezett kertekben szórakoztató programok elképesztő változatossága várta a népet. A közönség „olyan helyet akart, amely a város minden kifinomultságával, kultúrájával és nyüzsgésével rendelkezik, de egyfajta könnyedséggel is” – mondja Jonathan Conlin történész, a The Pleasure Garden, from Vauxhall to Coney Island (Az élménykertek története Vauxhalltól Coney Islandig) című könyv szerkesztője a BBC-nek.
A társasági élet központja
Ahogyan azt a közelmúltban a Netflix nálunk is hihetetlenül népszerű Bridgerton című sorozatában is láthattuk, Vauxhall a főváros társadalmi életének középpontjában állt. A díszes szalon és képtár mellett színház, koncertpavilon, vacsoraterem és bár is található volt itt. Az 1740-es években létrehozott pazar vacsorapáholyokat festményekkel díszítették, amik az első olyan helyek voltak, ahol brit művészek festményeit mutatták be a nagyközönségnek. A kavicsos sétányokat, amelyeken a legújabb divat szerint öltözött látogatók sétáltak azért, hogy megmutassák magukat, hatalmas vásznak szegélyezték, amelyeken a hamis perspektívák a távolság benyomását keltették, és az ókorba vagy más korabeli tájakra repítették a nézőit.
De a kertek éjszaka keltek igazán életre, amikor több ezer lámpával drámaian megvilágították őket, és a látogatókat tűzijátékokkal és egyéb szemfényvesztésekkel kápráztathatták el. Az itt rendezett álarcosbálok a veszély és az intrika hőn áhított pezsgését biztosították a közönség számára, hiszen a személyazonosság elrejtésével az osztály és a nemek között húzódó, fojtogató határokat is félre lehetett tenni. A további izgalomra vágyók a hírhedt „sötét sétányokra” merészkedhettek, olyan területekre, amelyeket szándékosan kivilágítatlanul hagytak, hogy fedezéket nyújtsanak a társadalmi konvenciókat felrúgni vágyó szerelmeseknek, és a jól öltözött szexmunkásoknak, akik itt űzhették mesterségüket.
A külföldi látogatókat különösen a társadalmi rétegek keveredése ragadta meg, ez a keveredés azonban csak a kert határain belül volt elfogadott. „Ha a kerteken belül kerültél kapcsolatba valakivel, az olyan volt, mint manapság LasVegas: ami Vauxhallban történt, az Vauxhallban maradt. Az ottani ismerőseidről nem feltételezhetted, hogy máshol is azok lesznek” – magyarázza Conlin.
A Vauxhall Gardens korabeli képen (Fotó: Getty Images)
Mivel a turisták és a helyiek számára nélkülözhetetlen látogatóhellyé váltak ezek a kertek, hamarosan utánzók egész sorát indították el Angliában és világszerte, a Vauxhall kifejezés pedig bekerült a francia, holland, svéd, német és orosz nyelvekbe is, mint e helyek szinonimája.
A párizsi örömkertek részei voltak annak az anglomániának, amely a hétéves háborúban elszenvedett elképesztő vereségüket követően lendült fel náluk. Miközben utánozták az eredetit, át is alakították azt, olyan kiegészítésekkel, mint a harci kakasok viadalja, amelyeket a franciák különösen angolnak tekintettek. A francia forradalom után ezek a helyek a királypártiak ármánykodásának nagyszerű központjaivá váltak, miközben a Bastille-napi ünnepségek helyszínéül is szolgáltak.
Az orosz Vauxhall, amelyet Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben (1866) is megírt, viszont szomorú hely volt: mikor az aljas Szvidrigajlov oda viszi Katyát és néhány hivatalnokot, nyomorult énekesek kórusával és egy részeges, de rendkívül lehangolt müncheni német bohóccal találják magukat szemben, majd veszekedni kezdenek, és kishíján össze is verekednek egymással a szereplők. Azonban nem mindegyik park volt ilyen lehangoló: a 19. század végén nyílt moszkvai Ermitázs kert (nem tévesztendő össze az azonos nevű szentpétervári múzeummal), amelyet a parasztból lett vállalkozó, Jakov Vasziljevics Scsukin vezetett, olyan korszakos művészeket vonzott, mint Harry Houdini és Sarah Bernhardt. A nappali órákban családok számára vonzó hely este 11 után hedonista kávéházzá alakult át, ahol a túlnyomórészt férfiakból álló vendégsereg szórakozott. Itt a vendégek külön fülkéket foglalhattak, ahová előadóművészeket hívhattak, akik közül néhányan valódi színésznők, mások pedig egyszerű kurtizánok voltak.
Ezzel szemben az amerikai „örömkertek” szerették azt hinni magukról, hogy tiszteletreméltóbb helyek az európai társaiknál. A legnagyobb „kertek”, vagy nevezzük parkoknak, az amerikai függetlenségi háború (1775-1783) és a polgárháború (1861-1865) között működtek, egy olyan korszakban, amikor az amerikai identitás fogalma különösen képlékeny volt.
A kertek ügyfélköre elvben az amerikai társadalom sokat hangoztatott egyenlőségét példázta, de ez szintén csak fantazmagoriának biznyult, különösen, ha a bőrszín kérdéséről volt szó. Bár New Yorkban és New Orleansban voltak olyan kertek, amelyek a szabad fekete vendégkört is kiszolgáltak, a színesbőrűek belépését tiltó táblák az ország északi és déli részén egyaránt gyakoriak voltak.
Állandó szórakozás
Végül a manapság is ismert vidámparkok egyes skandináv és európai helyszíneknek köszönhetően alakultak ki. A koppenhágai Tivoli Park – amely 1841-ben nyílt meg, és amelyről úgy tartják, hogy Walt Disney-t is megihlette – kezdetben karikás célbadobókat és más szerencsejátékokat kínált, majd fokozatosan kibővült, és sergők, dodgemek, és még egy fából készült hullámvasút is helyet kaptak benne.
A bécsi Práter 1766-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt, amelyben végül otthont kapott az óriáskerekéről híres WurstelPrater vidámpark, ami még Carol Reed 1949-ben készült, A harmadik ember című filmjében is szerepel.
A zárt, állandó vidámpark koncepciója azonban a New York-i Coney Islandről származik. A Brooklyn déli részén található, egyébként félsziegten elterülő negyed már az 1800-as évek óta vonzotta a látogatókat, és 1897 és 1904 között három, más-más tematikájú helyszínt is létrehoztak itt (a Steeplechase Parkot, a Luna Parkot és a Dreamlandet), amelyek drámaian átalakították a szórakozás fogalmát, mivel mindegyiknek külön bejárata és belépődíja volt, és egyre bonyolultabb látványosságokat kínáltak.
A csúcsponton csak az Egyesült Államokban több mint 20 000 Coney Island utánzat volt található.
Azonban a viszonylag rövid, a májusi Memorial Daytől a szeptemberi Labor Day-ig tartó szezon miatt a tulajdonosok számára értelmetlennek tűnt, hogy magas minőségű anyagokba fektessenek be, ezért ócska anyagokból tákolták össze a veszélyes építményeket. A vékony lécből és vakolatból készült, díszes, de törékeny szerkezetek nemcsak a kemény télre voltak érzékenyek, hanem nagyon gyúlékonyak is voltak. Nem meglepő hát, hogy a Dreamland 1911-ben porig égett, ezzel pedig véget ért Coney első fénykora.
Ilyen volt a kilátás Coney Island híres óriáskerekéről a múlt század első felében. A népszerűségét jól érzékelteti a partot ellepő hatalmas tömeg (Fotó: Keystone-France/Gamma-Keystone via Getty Images)
Bár az 1920-as években továbbra is tömegek özönlöttek a területre, az embereknek egyre kevesebb pénzük volt, amit elkölthettek, így egyre olcsóbb és ízléstelenebb látványosságok érkeztek a parkba, hogy kiszolgálják őket, és kicsalogassák a centet a zsebükből. Aztán jött a gazdasági válság és a második világháború, és Coney Island, az utánzóival együtt, kezdett elsorvadni. Amikor az 1950-es években beköszöntött a fellendülés, már izgalmasabb szabadidős tevékenységek is rendelkezésünkre álltak a vidámparknál: filmek, tévé, repülőutak és kalandok az egyre inkább elterjedt autóval. A vidámparkokat egy letűnt kor ízléstelen, lepusztult relikviáinak tekintették.
Walt Disney éppen ekkor, a lehető legrosszabb gazdasági környezetben döntött úgy, hogy megépíti a saját parkját, amit a családjától kezdve a közelébe került újságírókig mindenki őrültségnek tartott. Végül a minőségi anyagoknak, a precíz mérnökmunkának, és nem mellesleg a rengeteg belefektetett pénznek köszönhetően sikerré vált a park, ahova gyerek és felnőtt egyaránt vágyik, ezzel pedig újra felvirágoztatta a műfajt.
Walt Disney (1901-1966) amerikai animátor és filmstúdió-alapító a kaliforniai Anaheimben található Disneyland kastélya előtt ül az unokájával (Fotó: Gene Lester/Getty Images)
Azonban mindez nem tűnt elégnek ahhoz, hogy a kisebb, kevésbé látványos állandó parkok fennmaradjanak: a Budapesti Vidám Park 1950. május 22-től 2013. szeptember 30-ig működött a Városligetben, 6,5 hektárnyi területen. Közvetlen elődeit, a Vurstlit és az Angol Parkot is beszámítva, közel kétszáz éves történetével a világ egyik legrégebbi, folyamatosan működő szórakoztatóparkja volt. A helyén 2014-2015 között a Holnemvolt Park állatparki környezetben működtetett tovább néhány régi mutatványt.
A park ezután végleg bezárt, majd megkezdődött a terület délnyugati oldalán gyerekeknek szóló Holnemvolt Vár, a központi részen pedig az úgynevezett Pannon Park építése. A korábbi időszakból megismert képe ezzel végleg megváltozott, csak három, műemléki védettséget élvező mutatvány és épület maradt fent.
Kiemelt kép: Bettmann/Getty Images
