Mikor nevetett utoljára egy jót, úgy szívből, igazán? Emlékszik, mi váltotta ki? Egy vicc, egy jó sztori, vagy a káröröm?

Vonzódunk a jó humorú, az életet könnyedebben vevő emberekhez, de humorosnak lenni nem volt mindig egyértelműen menő dolog. Arisztotelész például kimondottan elítélte a humort, mert szerinte nem volt más, mint egy másik embert lenézése. Később már komolyan tanulmányozták, mitől nevetnek az emberek, nekem kimondottan tetszik a szelepelmélet, amely szerint a humor a megkönnyebbülés eszköze.

A humor a túlélésünk záloga, a kommunikációnk egyik fontos eleme. Ahol poén van, ott remény is van. Egy evolúciós elmélet szerint azért fejlődött ki, hogy jelezze, az addig veszélyesnek tűnő szituáció elmúlt. Hogy megmutassa, nyugi, megy tovább az élet, nem is olyan rettenetes a helyzet, nevess, és megnyugszol te is. A háborús történetekben a sok tragédia után mindig eljutunk oda, amikor már viccet csinálnak a nyomorúságból.

Hogy mit találunk viccesnek, nagyon szubjektív, van, aki ugyanazon a viccen tizedszer is felkacag, akad, aki nem mosolyodik el egy poénon se, hiába ül végig egy stand-up előadást.

„A szobor, ha jó, ha rossz, megmarad, amit én csinálok, az véget ér aznap este” – mondta egyszer Hofi. Nem lett igaza, a jó poénokat nem feledjük.

Manapság azonban nem úgy viccelünk, ahogy néhány évtizede.

Jó pár témával nem lehet többé nyilvánosan poénkodni, a humoristák már ritkán engedik meg maguknak a szőkenős vicceket, azt, hogy valakinek a külsejével, súlyával próbáljanak nevettetni, a rasszista kiszólások pedig több ország színpadán tiltva vannak.

De hol a határ a tiltásokban? Valóban felállítható egy szabályrendszer a viccekre? Egy magyar humorista elárulta, egy dolog áll az etikai kódexükben: hogy egymástól poént nem lopnak.

Mert az nem vicces, ha megmondják, mi lehet vicces. Vagy mégis fel lehet állítani a határokat? Sértődésből, píszíségből, öntudatból építhetünk korlátot a poénoknak? Ennek jártunk utána a téma legavatottabb szakértőivel: a nevettetőkkel és közönségükkel.