„Engem, akinek ifjúkora a dicsőséges viktoriánus korszak közepére esett, elfog a régi izgalom, midőn újra meghallom ezen imát és himnuszt: Isten óvja a királynőt!” Ezt mondta Winston Churchill 1952-ben, amikor élő rádióadásban búcsúztatta az elhunyt VI. Györgyöt, és köszöntötte a nem egészen huszonhat esztendős új királynőt. Britannia legdicsőbb korszakai közé sorolta azokat, amelyeket női uralkodók alatt élt meg az ország.
Így volt, és így lett megint.
II. Erzsébet uralkodása történelmi jelentőségű, és nem csupán azért, mert korszakokon ívelt át. A királynő hetvenéves regnálása úgy lett az állandóság jelképe, hogy a világ közben teljesen átalakult körülötte. A második világháború utáni évtizedekben megújult a gazdaság, demokratikusabb lett a társadalom és a kultúra, megváltozott a mentalitás, a vallás szerepe, alapjaiban alakult át a nemek, a rasszok, a generációk kapcsolata. Máshová került a hangsúly egyén és közösség, magánélet és nyilvánosság viszonyában. Az emberiség eljutott a világűrbe és megteremtette a virtuális teret. A királynő utolsó, tizenötödik miniszterelnöke tíz évvel azután született, hogy az első meghalt. Ez a bizonyos első, a már idézett sir Winston Churcill, maga volt a történelem. Kormánya egy áruhiánnyal küszködő, jegyrendszerrel sújtott Angliában szervezte meg a koronázást. Így kezdődött.
Kormányok és kormányválságok, szűk és bő esztendők váltották egymást, voltak háborúk, függetlenségi törekvések, véres terrorcselekmények, és a brexit. Az egykor hatalmas gyarmatbirodalom nyomán létrejött a Nemzetközösség, ennek fennmaradását a királynő az egyik legfontosabb feladatának tartotta. Mert bár az egész világ gyászolja, a britekkel együtt összesen több mint kétmilliárd ember vezetője volt. Liz Truss miniszterelnök nemhiába nevezte sziklának, amire a modern Britannia felépült.
A modern Britannián egy olyan asszony uralkodott, aki mentalitásában erősebben kötődött a 19. századhoz. Sztoikus volt, visszafogott, bölcs és fegyelmezett. Nem panaszkodott és nem magyarázkodott. Mély hitben élt, erős kötelességtudattal, és a hatalmas feladathoz az egyetlen sikert ígérő módon közelített: alázattal. Pedig tízéves koráig nem trónörökösnek nevelték, és ha választhatott volna, vidéken élte volna le az életét, családja, lovai és kutyái társaságában. De nem választhatott. Így ő lett a negyvenedik uralkodó Hódító Vilmos óta. Felkent uralkodó, mert a szent olaj, amellyel a koronázáskor kezét, homlokát és mellkasát megkenték, hatalmának isteni eredetét jelképezi.
Ebből a magasságból vagy magasztosságból kellett megélnie és valahogyan kezelnie a királyi családra irányuló tolakodó érdeklődést. Erre senki sem készíthette fel. Apja és nagyapja még paloták mindent rejtő falai között, kamerák és mikrofonok nélkül élhetett. Ehhez képest az ő házassága, gyerekeié még inkább, nyilvános viták tárgyát képezte. Károly, Anna és András is elvált, magánéletük kudarcát botrányok, botránykönyvek, lesifotók és lehallgatások kísérték. Az érzelmek és a családi események nyilvános kiteregetése a lehető legtávolabb állt a királynő ízlésétől, nem csak uralkodóként. Ő még egy másik, egy szívós és elszánt generációhoz tartozott, biztosan ennek is része volt abban, hogy neki sikerült, ami a gyerekeinek nem: boldog házasságban leélni az életét.
