Vámos Miklós kérdése:
Kedves Edina, többkötetes prózaíró vagy, drámaszerző is. Gondolom, ugyanúgy foglalkozol a nevekkel, mint én. Úgy képzelem, azzal, hogy egy szereplőt elnevezünk Bélának (vagy Margitnak vagy Morzsinak, ha teszem azt, kutya az illető), bizonyos mértékig megpecsételtük a sorsát. Vajon ugyanez a helyzet a kis- vagy nagybetűs életben is? Mit gondolsz, befolyásolta-e a sorsodat, hogy Tallérnak hívnak? Másképp alakulnak a dolgaid, ha Fillér, Korona, Pengő, netán Dollár vagy Márka a neved? És: az Edina mire indít(hatott)?
NÉVJEGY Tallér Edina (1971) író, nemzedéke egyik legtöbbre tartott szerzője. Féltucat drámáját és majdnem ugyanannyi prózakötetét nagyra értékelték a bírálók. Többgyerekes családanyaként és feleségként is sikeres.
Kedves Miklós, egyetértek. Ha egy szereplőt elnevezünk, rögtön valamilyen lesz, befolyásolja a sorsát, a történetét ez a döntés. Emiatt csak akkor adok nevet a karaktereimnek, ha nagyon muszáj. Az egyik regényemben muszáj volt. Annának hívják a főhőst, aki később megváltoztatja a nevét Eileithüiára. (Ő a görög mitológiában a szülési fájdalom istennője és egy barlangban lakik. Az a sorsa, hogy kivezesse a sötétből az eltévedt gyerekeket a fényre.) Nemcsak a neveknek van jelentésük és jelentőségük ebben a történetben, hanem annak is, hogy mi visz rá valakit egy ilyen jellegű névváltoztatásra.
A való életben is izgalmas kérdés ez számomra. Mi visz rá egy nőt például, hogy felvegye a férje nevét? Hagyomány? Tisztelet? Szerelmes gesztus? Praktikus okok? És utána hogyan gondol magára? X. Y.-né vagyok? Nem mintha bajom lenne ezzel, sőt, érdekes és érvényes döntésnek tartom, akárcsak az ellenkezőjét. Egyszer találkoztam valakivel, a negyvenes évei közepén járó nő volt, a bemutatkozásnál azt mondta, X. Y.-né vagyok. Alig vártam, hogy a régebbi ismerősei közül valaki a keresztnevén szólítsa, hogy én is megtudhassam hogyan is hívják. A férje halála után megváltoztatta a nevét. Elhagyta a né-t. A saját keresztnevét használja, a férje vezetéknevével. Számomra ez a teljes odaadás példája, ha egyszer a szerelemről akarok majd írni, ez a történet valahogy biztosan benne lesz.
Legutóbb azt történt velem, hogy bármennyire igyekeztem, nem akart az egyik novellám szereplője „összeállni”, valamilyen lenni. Akkor úgy döntöttem, legyen Dénes. És ez rajta is, rajtam is segített. Hirtelen lett a karakternek kora, stílusa, ami rögtön befolyásolni, alakítani kezdte a szereplő nyelvét, márpedig, ha az megvan, akkor majdnem minden megvan, pár lépés, hogy meglegyen a sorsa is. Érdekes, most, csak e miatt a példa miatt, rákerestem e név eredetére, és kiderült, hogy a görög Dionüszioszból ered. Az én Dénesem története pedig az, hogy ötvenévesen belekeveredik egy hedonista, mámoros éjszakába, ami után nagyon nehezen talál újra magára.
Édesanyámnak saját elmondása szerint a névválasztásnál az volt a koncepciója, hogy különleges keresztnevet adjon a lányainak, ezzel is igyekezve megpecsételni a sorsunkban azt a részt, hogy olyan feltűnőek legyünk, hogy mindenkinek oda kelljen figyelnie ránk. Az én esetemben végiglapozta a naptárt ritka női nevek után kutatva. De nem számolt a külső körülményekkel, nevezetesen a divat erejével. A hetvenes évek végére az egyik legfelkapottabb keresztnév lett az enyém, konkrétan elárasztották az országot tizenöt-húsz év múlva az Edinák. Fiatalkoromban viszont szinte senki se tudta elsőre megjegyezni a nevem. Andrea, Angéla, Ágota, Melinda, Melitta, Edit, ez mind előjött, csak az nem, ami tényleg vagyok.
