Egyszer volt… Emlékeznek a tejfolyóra a Csoda Milánóban első jeleneteiben? Az öreg hölgy és a káposztái között talált kisfiú játékára? Kifutott a kisfiúra bízott tej. Csorgott le a tűzhelyről a földre. Csak csorgott, fehér folyócska lett belőle. Az öreg hölgy, amikor meglátta, meghökkent. Aztán szaladt, apró fakocka házakat, kicsi fákat hozott a fiókból, és a fehér folyó partjára ültette őket. Aztán átugrották a folyócskát. Nagy biztatásra a kisfiú is… Játszottak önfeledten.

Tegnap játszottam én is. Szép viaszgyertyát gyújtottam. Leveleket bontottam mellette. A gyertyafényhez tartva olvastam őket. Más lett minden. A falon az árnyak, a fény pásztájába vont tárgyak. Más lett a csend. Mások lettek a szavakból formált üzenetek, a történeteknek erős fénye lett.

Az egyik levél egy idős tanítónőé. Kockás papírra vetett szépen formált betűit a gyenge fénynél nehezen olvastam.

„Nyolcvanöt éves valaha tanítónő voltam, vagyok, maradok. Egy cseppnyi faluban élek immár hatvannégy éve, életem társával, aki éppen ma nyolcvankilenc éves. Sütöttem neki tortát, nem díszeset, de lélekkel, szeretettel. A napközis krumplis tészta helyett rántott húst sütöttem, mellé tarhonyát és kovászos uborkát. Megterítettünk, cseppnyi likőrrel koccintottunk. Isten éltessen! Maradj még nekem, velem, maradjak még én is kicsit neked! Szólt, csengett a telefon szüntelen. Lányunk, vejünk, unokáink, dédikéink gondolatban velünk voltak, Isten éltessen, Papa, vigyázzatok egymásra! Kérték, hagyjunk a tortából, jönnek.

Tudja, Erzsike, milyen ez a nyolcvankilenc éves? El nem hiszi! Dús hajú, szép arcú, daliás, hetyke járású. Paradicsomot, uborkát, paprikát, hagymákat, cukkinit, tököt, sárga és fehér répát, céklát dédelget a kertjében. Életében száz gyümölcsfát ültetett. Még autót vezet, naphosszat fütyül, énekel. A falu szülöttje, ő a legidősebb, ő a falu Tanító bácsija.

Vannak sötét dátumok az életünkben. Borzalmas tragédiában elvesztettük tizenhét éves drága, gyönyörű fiunkat. A karjaim között vérzett el. Hogy eszünket nem vesztettük! Mi sem értjük. Pedig hadakoztunk az életben sorssal, körülményekkel. Öregjeinket megápoltuk. Eltemettük. Harcoltunk egymással, egymásért… Huszonegy évesen bekerültem egy idegen, más szokású, más életvitelű paraszti családba. Egy lavór, egy asztal, egy tűzhely. Ló, tehén, disznók, birkák. Áldott lelkű após, kemény, nagy akaratú anyós. Férjem két tűz között, jómagam a közepén…”