X generációs vagyok – tehát olyan „öreg”, aki szeret magára fiatalként gondolni. Ötven felé közeledve ez egyre nagyobb erőkifejtést igényel. Már nosztalgiával gondolok a gyerekkoromra, arra a vidékre, ahol felnőttem, és azokra az élményekre, amelyek bevésődtek agyam és lelkem legmélyebb tárnáiba – és onnan időről időre felbukkannak.
Ilyen az a végzetes nap, amikor öt évvel idősebb bátyám elvisz a moziba, de már odafelé elmeséli az egész filmet. Ilyeneket mond: lézersugárral fognak benne lövöldözni, lesznek benne beszélő robotok, és kábé akkora űrhajók, mint Fejér megye. Én természetesen már teljes extázisban megyek be a terembe, a 18-as sorba (mindig ott ülünk), a kőkemény, lehajthatós székre. A moziból aztán elgyengült térddel botorkálok ki, és arra gondolok, hogy a fél karomat odaadnám (a Star Wars-ban egyébként előszeretettel vagdossák le mások kezeit fénykarddal), ha újra megnézhetném ezt a csodálatos alkotást.
Bekap a galaxis
Nem csak én jártam így a hetvenes évek végén (Amerikában ’77-ben, Magyarországon ’79-ben mutatták be a Csillagok háborúját), hanem egy egész generáció. Az USA-ban a vietnámi háború utáni kiábrándultság, nálunk meg a brezsnyevi pangás állóvizébe csapódott be a film: a jövőben – vagy legalábbis egy másik időben és térben – játszódó űrwestern (vagy űropera?). Még a műfaját sem értette senki, viszont tényleg tátott szájjal bámultunk a vászon előtt.
A Star Wars atyja, George Lucas nem is tudta, mekkorát robbant majd a filmmel. Amikor haverjával, egy bizonyos Steven Spielberggel lógtak Hollywoodban, nem tudták elképzelni, miért csavarodik meg a sor többször a háztömbök körül – majd leesett állal konstatálták, hogy Lucas filmje miatt ostromolja a nép a Manns Chinese nevű kultikus vetítőhelyet. Lucas kifejezetten kis költségvetésű mozit álmodott meg, egyes elemeit pedig szemérmetlenül összelopkodta onnan, ahonnan csak tudta. Volt ebben klasszikus western – bizonyos jelenetek egy az egyben átemelve konkrét filmekből –, de nagy hatással volt rá Akira Kuroszava japán rendező szamurájromantikája is. A fénykardpárbajok – sőt maga a két marokra fogott lézerszablya – is innen jönnek, az űrbéli csaták pedig második világháborús drámák légi harcainak lenyomatát viselik magukon. Lucas eddigre már letette a névjegyét Hollywoodban: érdekes módon egy egészen hagyományos filmmel, az American graffitivel, amelyben egy ötvenes évekbeli amerikai kisvárosban tengő-lengő, önmagukat kereső kamaszok és fiatal felnőttek világába nyerünk bebocsáttatást. Egy hosszabb betegség miatt azonban Lucas sokáig nyomta az ágyat, és kezébe került Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyve. A kötet a hősök fejlődéstörténetének sémáiról szólt, és Lucas itt jött rá, hogy népmesei elemekre van szüksége: a legkisebb fiú elindul, és elnyeri a fele királyságot. A királylányt csak azért nem, mert a későbbiek során kiderül, hogy a hercegnő tulajdonképpen a saját ikertestvére.
A kis költségvetésű moziból olyan kasszasiker lett, ami a kissé kocka Lucast Hollywood királyává tette. Hogy mennyi esze volt már akkor is, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kikötötte: övé a merchandising joga, vagyis a tízcentis Han Solo és Yoda-babák, a prüntyögő fénykardok, a számítógépes játékok értékesítéséből származó bevétel. Akkoriban Hollywoodot még nem érdekelte mindez, de Lucas ezen kereste a legtöbbet. (Meg amikor eladta az egész hóbelevancot – de még nem tartunk itt.)
Férfiak és nők
Hogy mit adott mindez a fiúknak? Egy magával ragadó űrkalandot, igazi mesét, amelyben tisztán látszik, ki a jó, és ki a rossz. (És persze a jó nyer, mert felrobbantja a gyilkos űrállomást, a Halálcsillagot.) Aztán: nagyszerű szereplőket, akikkel lehet azonosulni. Széplelkű srácok a „legkisebb fiú”, Luke Skywalker kissé együgyű naivitását tudhatták magukénak, de aki meg ismerte a dörgést, az a vagány és nagyszájú űrcsempész, Han Solo bőrébe bújhatott képzeletben. (A Star Wars szereplői nem váltak sztárrá, leszámítva az említett Han Solót játszó Harrison Fordot, aki itt alapozta meg hollywoodi szuperkarrierjét. A többiek számára a film igazi karriertemető volt.) Valamint egységesen bele lehetett szeretni a kakaóscsiga-frizurát viselő hercegnőbe. A lányokat nem tudom, mennyire fogta meg a dolog. Azok a nők, akik néha szerették volna megérteni gyermeteg rajongásomat, engedelmesen leültek velem a kanapéra – hogy tíz percen belül, még a nyitójelenet vége előtt álomba szenderüljenek. Valamint mindig el kellett magyaráznom, ki kivel van – de persze nem jegyezték meg, így aztán ennek újra és újra neki kellett futnom. Egyszer egyikük Csubakkáról, a kétméteres vukiról azt kérdezte: „Honnan kerül elő ez a nagy, szőrös majom?” Itt adtam fel a harcot. Érdekes módon volt példa ennek ellenkezőjére is. Amikor, tudva, hogy a nőket nem érdekli a Star Wars, számító módon randevúra hívtam valakit egy vetítésre, sajnos férfiúi vonzerőm helyett jobban érdekelte a lányt a Halálcsillag vonósugara: teljesen belefeledkezett az űreposzba, én meg motyoghattam magamban előre a film már jól ismert szövegét.
Az 1977-ben készült Csillagok háborújából aztán trilógia kerekedett, és három év múlva jött A Birodalom visszavág. A rajongók szerint egyértelműen ez a legjobb Star Wars-film: ebben a sötét tónusú középrészben minden elromlik, a rossz győzedelmeskedik, és a főhősök a bukás szélén táncolva nyernek csak egy kis szusszanásnyi időt. Nem mellesleg azt is meglebegtetik, hogy Luke-nak Darth Vader, a filmtörténet talán legmonumentálisabb főgonosza az apja. A trilógia záródarabjánál, A jedi visszatérnél már elkezdtem gyanakodni: már megint egy Halálcsillag az új szuperfegyver? Ha olyan végtelen fantáziájuk van Lucaséknak, akkor miért nem tudtak valami ennél is félelmetesebbet kitalálni? Éreztem, hogy véget ér a gyerekkorom: elkezdtem átlátni a szitán.
