Szeptemberben kijött egy új Disney-film előzetes, mégpedig a klasszikusnak számító Ariel legújabb élőszereplős feldolgozásáé. Ebben a lábakra vágyó sellőt egy afro-amerikai színésznő, Halle Bailey alakítja, ami újra felszította a már 2019-ben is fellángoló vitát, amikor a mesegyáros mammutcég bejelentette a szereposztást. Akkor villámgyors digitális művészek újraalkották A kis hableányt, majd a kész műveket nyilvánosságra hozták a Twitteren és Instagramon, miközben a trollok megpróbáltak viszályt szítani a közösségi médiában, és ugyanez megismétlődni látszik, csak talán még a korábbinál is erősebben: az előzetes mindössze egy hét alatt 2,4 millió dislike-ot gyűjtött be a YouTube-on, ötször annyit, mint a kedvelések száma. (Ez a szám egyébként nem nyilvános, mert a videószolgáltató eltávolította a dislike-ok számát, viszont a Valiant News tartalomszolgáltató egy kiegészítő program segítségével képes volt elérni a pontos adatokat, és a többi hírcsatorna tőlük vette át.)
A felháborodás akkora (egyébként itthon is), hogy azóta létrejött a #NotMyAriel hashtag, amelyet használva az emberek megosztják elméleteiket arról, hogy miért nem játszhatja egy fekete nő Arielt – egy nem létező lényt, akinek a rajzfilmben nagyon élethű módon egy beszélő hal és egy homár a legjobb barátja… Akadt olyan önjelölt művész, aki deepface technológiával az egész trailerben atalakította Halle arcát egy fehér bőrű, vörös hajú karakterré (ezt a videót azóta már eltávolította minden közösségi oldal), és gyűjtést kezdeményezett arra, hogy majd a teljes film megérkezésekor az egészet „megjavítsa”. (Hasonló kiakadás volt akkor is, amikor nemrég bejelentették, hogy szintén egy kreol bőrű színésznő alakítja Hófehérkét annak legújabb élőszereplős verziójában.)
Érthető a késztetés a gyermekkori nosztalgia megőrzésére, de a nagy vitatkozás során érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy a Disney 1989-es változata nem a forrásanyag; mint ahogyan Hans Christian Andersen 1837-es allegorikus meséje sem (amely sokkal sötétebb a rajzfimnél), hanem eredetileg jóval régebbre nyúlik vissza.
Egy csipetnyi görög mitológia
Ariel, vagyis a sellők története valójában az ókori Görögországban kezdődik. A mítosz szerint ő egy nereisz, Tritón tengeristen tucatnyi lányának egyike, így nem valószínű, hogy hófehér bőrű és vörös hajú volt (most tekintsünk el attól az „apróságtól”, hogy mitológiai alakokról beszélünk, maradjunk csak az ókori helléneknél). A görög mitológiában Tritón Poszeidón fia és örököse, akit hagyományosan sellőként ábrázoltak, gyakran két farokkal (bár a Disney-féle változatban csak egy van nekik). A filmbeli Atlantica városa pedig természetesen a legendás Atlantiszról kapta a nevét, amely állítólag sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt a tengerben.
Tritónt gyakran ábrázolják halfarkú istenként, háromágú szigonnyal (Fotó: Getty Images)
Az internetet már többször lángra lobbantotta az a felvetés, miszerint az ókor híres alakjai bármi más is lehettek, mint fehérek: amikor 2018-ban fekete színészek alakították Akhilleuszt, Patrokloszt, Zeuszt és másokat a Troy: Fall of a City (Trója: Egy város bukása) című sorozatban, az is hasonló haragot váltott ki. Tavaly Sarah Bond történész került célkeresztbe, mert a Forbes és a Hyperallergic számára írt esszéiben eloszlatta azt a tévhitet, hogy a görög-rómaiak és szobraik homogén módon világos bőrűek voltak, ami a fennmaradt művészetük miatt alakulhatott ki. Ugyanis az ókoriak a szobraikat valójában élénk színekkel festették be, csak az az évezredek során lekopott róluk, így épülhetett be az a kollektív tudatunkba, hogy – hasonlóan a márványszobrokhoz – hófehérek voltak. Ez különösen ironikus, mivel a görögök és a rómaiak számára a színek rendkívül fontosak voltak, mivel azokkal igyekeztek megragadni alanyaik dinamikus szellemét, és nemcsak festékkel, hanem arannyal, ezüsttel, és drágakőberakásokkal is díszítették alkotásaikat. (Emellett természetesen színes márványt is használtak, mint például a cipollino verde, vagyisbzöld márvány, amelyből figurákat vagy építészeti részleteket faragtak). Bond a cikkekben azt állította, hogy
a fehér szépség folyamatos idealizálása a művészetben a kortárs fehér felsőbbrendűségi hiedelmeket táplálja.
Nem az első színes sellő
A félig ember, félig hal testű lény sok nép folklórjában fellelhető, a Közel-Kelet, Európa, Ázsia és Afrika népei között. Az első történet az ókori Asszír Birodalomból maradt fenn, melyben Asratum istennő sellővé változtatta magát szégyenében, amiért megölte szerelmét. Mami Wata, azaz Anyavíz évszázadok óta ünnepelt lény Afrika nagy részében. Az istennő ábrázolására hatással voltak az őslakos afrikai vízi szellemek, az európai sellők, a hindu istenek, valamint a keresztény és muzulmán szentek ábrázolásai is. A vízi lidércet gyakran ábrázolják gyönyörű, halfarkú, göndör, fekete hajú nőként, akinek teste körül egy nagy kígyó – az istenség szimbóluma – tekeredik. Az egyszerre csábító és veszélyes Mami Wata az afrikai hagyomány szerint képes alakot váltani, és embernek álcázva magát forgalmas piacokon vagy bárokban kóborolni. Paradox módon neki tulajdonítják a betegség és a gyógyítás, a vágy és a termékenység erejét is. Több mint 250 millió évvel ezelőtt Karoot (ez egykor a khoisan őslakosok otthona volt, ma Dél-Afrikában található hatalmas félsivatagos terület) egykor hatalmas óceán borította. Amikor a víz visszahúzódott, egy termékeny völgyet hagyott maga után hegyi forrásokkal, sziklamedencékkel és földalatti barlangokkal, ahol az afrikai mitológia szerint a Karoo hableánya lakik, amelyet az itt található korabeli sziklafestmények őriznek, melyeken halfarkú lények láthatók. Az éghajlatváltozás és a holland telepesek érkezése az 1600-as évek közepén azonban elűzte a khoisanokat a földjükről.
Mami Wata és a japán ningjo (Forrás: Getty Images)
La Sirène – franciául szó szerint sellőt jelent – az afrikai diaszpórából származó vízi szellemek haiti megtestesülése, amely a Mami Wata hagyományos mitológiájára támaszkodik. Gyönyörű, klasszikus, sötét bőrű sellőként ábrázolják, és gyakran tart tükröt, amely a birodalmak közötti átjáróként és az okkult tudás forrásaként szolgál. A görög mitológia szirénjeihez hasonlóan La Sirène is csábító énekével bűvöli el az őt megsértő halandókat, akiket aztán az óceán mélyére ránt, és állítólag csecsemőket is elrabol, hogy víz alatti búvóhelyén nevelje fel őket.
A japán ningjóról, ami emberi halat jelent, a legkorábbi feljegyzések az i.e. ötödik századból származnak. Az emberfejű és haltestű ningjókat gyakran nem szép, hanem groteszk teremtményekként írják le, akiknek karmai, majomszája és halszerű fogai vannak. Aztán ott van Iara, a vizek anyja, a brazil őslakosok mitológiájának egyik alakja, aki eredetileg vízi kígyó volt, ami átalakult gyönyörű, zöld hajú és rézszínű bőrű nővé, aki a férfiakat víz alatti palotájába csábította. Sedna, a tenger istennőjének legendája az egyik legelterjedtebb inuit mítosz. Bár a legenda különböző változatai különböző okokkal magyarázzák a halálát (házassági ajánlatok elutasításától kezdve a szégyenletes terhességig), az általános vélekedés szerint Sedna apja kihajózott vele a tengerre, majd levágta az ujjait, és belevetette a vízbe, és hagyta, hogy elsüllyedjen.
Az eredeti sokkal sötétebb
Mivel a Disney szokása, hogy a fiatalabb közönség számára átdolgozza az eredeti történeteket, nem meglepő, hogy az eredeti mese sokkal sötétebb az Arielnél. (De így is sokat tanulhatunk a rajzfilmváltozatokból is; Ariel történetéből például azt, hogy kövessük álmainkat.) A történet számos aspektusa változatlan: a kis hableány beleszeret egy hercegbe, és a hangját lábakra cseréli, hogy megpróbálhasson vele lenni. Andersen változatában (ami annyira népszerű lett, hogy Koppenhágában még szobrot is állítottak neki) azonban a sellő vágyát nem teljesen a herceg iránti szerelem, sőt még csak nem is az emberiség iránti érdeklődés vezérli, hanem részben az önfenntartás. A sellőknek ugyanis nincs halhatatlan lelkük, ezért amikor meghalnak, tengeri habbá változnak. A kis hableány nemcsak szerelmet akart, hanem egy helyet is a mennyországban a halála után. Figyelmeztették, hogy csak akkor kaphat emberi lelket, ha meg tudja győzni a herceget, hogy vegye feleségül. Ha ez nem sikerül, akkor a másik feleséget választó férfi esküvőjének reggelén meghal, és tengeri habbá változik, mint minden fajtársa.
Végül a kis hableány kísérletei, hogy elnyerje a herceg szívét, sikertelenek maradnak, és a herceg egy szomszédos királyság hercegnőjét veszi feleségül. Az esküvő éjszakáján a kis hableányt meglátogatják a nővérei, akik egy kést hoznak magukkal, mert új alkut kötöttek a tengeri boszorkánnyal. Ha a kis hableány megöli a herceget és menyasszonyát, újra hableánnyá válik, és csatlakozik testvéreihez a tengerben. A hableányt bár megkísérti az ajánlat, de az utolsó pillanatban mégsem tudja véghezvinni a tervet, és az óceánba veti magát, éppen akkor, amikor a nap felkel.
A kis hableány és nővérei. Anne Anderson festménye. (Fotó: Wikipedia)
Miközben teste feloldódik a tenger habjaiban, a kis hableány azon kapja magát, hogy lelke felemelkedik, és „a levegő leányává” válik, egy éteri szellemé, akit háromszáz évre a földhöz kötnek. Ha ezeket az éveket az emberek segítésével és jótettekkel tölti, lelket nyer, és felemelkedhet a mennybe.
Andersen már akkoriban is elismerte, hogy a könyv Friedrich de la Motte Fouqué Undine című művén alapszik (a viszonzatlan szerelem motívuma pedig saját életén: Andersen nőknek és férfiaknak is udvarolt, és egyszer mérhetetlenül szerelmes lett egy bizonyos Edvard Collinba, aki azonban feleségül vett egy nőt), és megpróbált reményteljesebb befejezést adni a német változatnál. Az Undine egy vízi szellem történetét meséli el, aki feleségül megy egy emberi lovaghoz, hogy lelket nyerjen. Sok év elteltével férje egy óvatlan szava arra kényszeríti Undine-t, hogy ismét szellemmé váljon, és elszakadjon férjétől. Bánatos és gyászoló férjét később megölik, és szegény Undine örök gyászban marad. Bár sem az Undine, sem A kis hableány nem egy konkrét mítoszon alapul, a történetekben számos európai folklór- és legendaelemet találunk, amik közül a legnyilvánvalóbb az, amikor egy mitikus lény emberi alakot ölt, hogy együtt lehessen egy emberrel – egyes mítoszokban, mint például ebben a mesében, az átalakulás önként történik, de máshol ez nem így van.
Vilhelm Pedersen illusztrációja A kis hableányhoz. (Fotó: Wikipedia)
Mit mond a tudomány?
Valamilyen szinten butaság azzal foglalkozni, hogy egy mitológiai lénynek vagy meseszereplőnek milyen lehet a bőrszíne, hiszen az egész a fantázia szüleménye. Mégis még a tudósok is beszálltak a vitába, hogy megmagyarzzák, miért lehetséges az, hogy egy hableányt afro-amerikai színésznő alakítson.
Karen Osborn, a Smithsonian Nemzeti Természettudományi Múzeum kurátora és a halak szakértője a Buzzfeednek nyilatkozva elmondta, hogy a halak visszatükrözik mindazt, ami körülöttük van. Pontosabban így fogalmazott: „Az állatok a természetet tükrözik, ahogyan az a fényükben tükröződik. Ahogy haladunk a vízoszlopban, azaz minél mélyebbre és mélyebbre merülünk, megváltoznak a színek. A közvetlenül a felszínen sok minden kék, mert az összemosódik a felettünk húzódó éggel a ragadozók számára, amik lent vannak és felfelé néznek. Aztán van egy csomó tükröződő állat, amik visszatükröznek mindent, ami körülöttük van, és ez jó álcázás a sekély vízben. Ahogy mélyebbre jutunk, olyan állatokat látunk, amelyek pigmentáltak vagy élénkvörösek, mert a mélytengerben alig van vörös fény, így vörösnek lenni gyakorlatilag feketének számít.”
A tudomány szerint is valószínű, hogy a hableányok sötétbőrűek (Fotó: Getty Images)
Ebben a mélységben rengeteg fekete és ultrafekete halat látunk. Amikor az optimális álcázásról kérdezték, Osborn kifejtette, hogy a sellők, ha léteznek, akkor valószínűleg a sekélyebb vízben élve a legtöbbféle élőhelyhez alkalmazkodnának, ami annyit jelent, hogy átlátszóak lennének. „Ez megkönnyítené az elrejtőzésüket, bár megnehezítené a filmforgatást. Nem hiszem, hogy találnának átlátszó színésznőket.” Hozzátette, hogy mivel a rajzfimben a tengerfenéken élnek, ezért a legvalószínűbb, hogy a valóságban vörösek vagy feketék lennének.
Érdemes azt is megjegyezni, hogy a nem fehér sellők már közel három évtizede részei a Disney-kánonnak; írta meg az Insider. Gabriella fekete, siket sellő volt, aki jelbeszéddel kommunikált, és Ollie, a polip segített neki lefordítani az üzeneteit A kis hableány című tévésorozatban, ami az egész estés rajzfilm alapján készült, és amelyet 1992 és 1994 között vetített a CBS. Gabriellának Ariel valóságos példakép volt, akire nagyon felnézett.
A repzentáción múlik minden
„A vízi szellemek és a sellők ötlete nem Hans Christian Andersentől származik, bár ő népszerűsítette ezt a bizonyos történetet, de a koncepció megelőzte az ő meséjét– mondta Khytie Brown, az austini Texasi Egyetem afrikai diaszpóra vallások tanszékének adjunktusa az Insidernek, utalva a több ezer éves mítoszokra és legendákra, amelyeket fentebb említettünk. – Ez csak az egyik iterációja a mesének, ami rámutat arra az általános történelmi problémára, hogy az európai reprezentációk váltak uralkodó reprezentációvá.” Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a többségi – fehér – társadalom nehezen fogadja el, ha valamilyen főhős nem őrá hasonlít. Egyet ért ezzel a magyar szakértő is:
„A fehér többségiek hajlamosak elfelejteni, hogy a világ nem körülöttük forog, és hogy például a gyerekkulturális alkotások nem azért olyanok, amilyenek, hogy őket, fehér felnőtteket vagy akár a gyerekeiket »érzékenyítse« valamilyen manipulatív módon – kezdi Nagy M. Boldizsár, a Meseország mindenkié mesekönyv szerkesztője és gyerekirodalomkritikus, aki roma származású értelmiségiként gyakran ír a kisebbségi reprezentációról. – Nem, a világ nagyot változott azóta, hogy az emberek állatkerti ketrecekben nézegetik az afrikai embereket és szurkolnak a fehér férfi hősnek, hogy túlélje a dzsungelben a fűszoknyás kannibálok között. Színes társadalmakban élünk, a gyerekeknek pedig joga van ahhoz, hogy önmagukhoz hasonló szereplőket lássanak viszont, méltóságteljes szerepekben a fősodorbeli gyerekmédiában is.
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy hozzá hasonló mesehősöket kapjon, akikkel azonosulni tud,
és az nem ellenérv, hogy a fehér szereplők »semlegesek«, a tapasztalataik pedig univerzálisak és az »általános emberit« fejezik ki. A diverz reprezentáció kifogásolása, akadályoztatása kimeríti a kirekesztés és az elnyomás fogalmát. Ha amellett érvelünk, hogy »túl van tolva« a »trendi« woke ideológia, és azt mondjuk: örüljenek a nem fehér bőrűek annak, hogy ott van nekik Jázmin és Tiana, azzal gyakorlatilag azt mondjuk, hogy a színesbőrű gyerekek kevésbé fontosak, az ő életük számunkra nem elég értékes, másodlagos. Már maga a tény, hogy kultúrával egyébként nem foglalkozó felnőttek felhatalmazva érzik magukat arra, hogy megmondják, milyen arányban jelenjen meg művekben nem fehér szereplő, egy rémisztő tendencia. Azt mutatja, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol elfogadott, normalizálódott a rasszokat érintő, kirekesztő beszéd.”
Elég egy pillantást vetni a boldog gyerekarcokra
És hogy a reprezentáció mennyire fontos, mi sem mutatja jobban, mint az Ariel trailerének bemutatójakor a közösségi médiát elárasztó rövid videók, amiket színesbőrű szülők töltöttek fel gyerekeikről, akik először láttak hozzájuk hasonlító hableányt. Többen sírni kezdtek, vagy ámulattal nézték a barna bőrű Halle-t, miközben a klasszikus betétdalt énekli, miszerint „Vár rám a föld!”. Az egyik kislány teljes extázisban ugrált, miközben az anyját hívta: „Mami, mami! Ariel barna! Ariel barna!” Minden kisebbségi – nemcsak bőrszín, hanem akár testi fogyatékosság vagy túlsúly miatti – ismeri azt a jelenséget, amikor csak az adott időszak mainstream szépségideáljainak megfelelő karakterek válnak láthatóvá a médiában, ezzel azt az érzést erősítve, hogy egyedül vagyunk a problémánkkal, hiszen ha olyan sok lenne a hozzánk hasonló, akkor biztosan szerepelne a tévében.
A reprezentáció, azaz a képviselés hiánya pedig könnyen önértékelési zavarokhoz vezethet, és azt a hamis látszatot keltheti, hogy csakis a tökéletes külsejű, egészséges, vékonyan sportos fehér bőrűek érnek valamit.
„A társadalmi diskurzusból teljességgel hiányzik az intézményes rasszizmusról szóló beszéd: addig a felismerésig sem jutottunk el, hogy mindannyiunkat akaratlanul is érint a rasszizmus, hiszen egy rasszista társadalomban szocializálódunk, ahol azt tanuljuk, látjuk, hogy vannak értékesebb rasszok, amelyekkel együtt nagyobb politikai, gazdasági és kulturális javak járnak, és vannak másodlagos, kevésbé értékes rasszok, akiknek az érdekképviselete, az anyagi lehetőségei és a méltóságteljes reprezentációja is igencsak korlátozott” – magyarázza Boldizsár.
Az 1989-es rajzfilm alapjául szolgáló mesét ráadásul a biszexuális, munkásosztálybeli H. C. Andersen írta, akinek életrajzírói szerint az okozta élete egyik legnagyobb nehézségét, hogy – a kis hableányhoz hasonlóan – megpróbáljon beilleszkedni, ennek érdekében pedig nem is vállalta fel önmagát a nyilvánosság előtt, heteroszexuálisnak és nemesi származásúnak hazudta magát. Ez a történet mindig is a kisebbségiek tapasztalatáról szólt, és senki nem sajátíthatja ki egy olyan kor hagyományaira hivatkozva, amikor Disney-rajzfilmekben még nem jelenhettek meg sem melegek, sem feketék. A fehér bőrű gyerekeknek megvolt a maga Arielje, most a színesbőrű gyerekeken van a sor.
Kiemelt kép: Getty Images
