A falu határában, az árokparton két, bugyira vetkőzött kisgyerek mászik fel egy murvahalom tetejére. Szülők vagy egyáltalán felnőttek közel és távol sehol. A gyerekek maszatos arcukat az elsuhanó autó után fordítják, aztán folytatják az elmélyült munkát – a sárdagasztást, a murvavárépítést. Úgy festenek, mint két manó, akiknek sajátos szabályok alapján működő világa valamilyen varázslatos véletlen folytán pár pillanatra a mi dimenziónkban öltött volna testet. Holott szó sincs semmiféle mágiáról! A két gyerkőc csupán egy Balaton-felvidéki falvacskában éli szokatlanul szabad gyerekkorát, és a jelenet, amelynek résztvevői, meghatározó balatoncsicsói emlékeim egyike. Először hét éve jártam a Nivegy-völgyi településen. Abban az időben még nem indult meg a városlakók tömkelege a vidék irányába, viszont a kétszázhúsz fős falu lakosságához mérten már akkor is jelentős arányban éltek Balatoncsicsón középkorú, kisgyerekes párok, akik szoros, támogató közösséget alkottak a környező szőlőbirtokok és erdős dombok paradicsomi díszletében.
Bor, barátok, batyus bulik
Első ránézésre semmit sem változott a falu. Ahogy magunk mögött hagyjuk szántóföldek és rétek végeláthatatlan pepitaszőnyegét, és megérkezünk a Nivegy-völgy szívébe, feltárul előttünk az apró település, de nem az ófalu, hanem a két évtizeddel ezelőtt még legelő borította, mára kertes házakkal benőtt, a helyiek által lakótelepnek nevezett övezet felé vesszük az irányt.
A megadott házszámnál egy kisfiú csimpaszkodik a kerítésbe, a kapu túlsó oldaláról méreget bennünket. Mint később kiderül, Tominak hívják, és idén kezdte el az általános iskolát.
– Titeket nem ismerlek – jegyzi meg. Érthető, hogy csodálkozik, ritkán keveredhetnek idegenek a kis zsákutcába. Tomi előreszalad, hogy szóljon az érkezésünkről. A házban Eszter és Zoli családja vár bennünket. Ők a tősgyökeres csicsói közösséghez tartoznak, számukra természetesek a falusi élettel járó előnyök és kihívások.
Zolinak ötvenhárom éve a falu az otthona, és sosem tervezte, hogy elhagyja. A kedves gyerekkori emlékeken túl idekötötte a szőlőbirtok is, amit édesapjával ketten gondoztak. A terület azóta egy hobbiszőlész igényeihez zsugorodott.
– Vannak olyan, nehezebb időszakok, amikor ki sem látszom a munkából, de szeretek a szőlőben dolgozni, és jó érzés, amikor leülhetek a saját borom mellé, vagy megkínálhatom vele a barátokat – mondja Zoli, akinek a szenvedélye a szakmájába vág, ugyanis a szomszédos Szentantalfán vezet borászati szaküzletet.
– A falu batyus bulijain népszerűek Zoli borai – szögezi le Eszter. Ő jelenleg egy veszprémi cégnek dolgozik, de a munkája nagy részét otthon végzi.
Eszter alig harminc kilométerre, Tapolcán született, onnan költözött Balatoncsicsóra.
– Amíg nem ismertem meg Zolit, a falu létezéséről sem tudtam – nevet. Azt mondja, ugyan ő sem nagyvárosban nőtt fel, mégsem tudta elképzelni, hogy egy fiatal pár számára élhető lehet a falusi lét. Még kapcsolatuk első közös éveiben sem találta a helyét Balaroncsicsón.
– Még a nemesgulácsi nagymamám is úgy fogalmazott, hogy az isten háta mögé házasodtam. Pedig vannak a környéken lehetőségek, csak el kell indulni, autóba kell ülni. Veszprém, Tapolca és Balatonfüred harminc perc.
Hozzáteszi, ha valakinek nincs jogosítványa, kocsija, az megnehezíti a mindennapokat. A buszok ritkán járnak, és a környező városokat csak átszállással lehet megközelíteni. Nagy könnyebbséget jelentett, amikor Eszterék középső lánya, Nóra megszerezte a kismotor-jogosítványt, azóta nem kell hozni-vinni, egyedül robog át Nagyvázsonyra lovagolni.
A fordulópontot Eszter számára 2000 környéke hozta el, amikor huszonöt házhely kialakítására elegendő területet parcelláztak fel a település határában. Az elsők között kezdtek el építkezni, és hamarosan egyre több fiatal család csatlakozott hozzájuk. Belőlük nőtte ki magát az a közösség, amelynek hála Csicsó Eszter szívébe is belopta magát.
– A járvány idején is megtartottuk a fénylő ablakok szokását – meséli Zoli. – Az adventi időszak huszonnégy napja alatt minden nap más díszítette fel az ablakát. Sokan sétáltak felénk, amikor mi voltunk soron. Kimentünk az utcára, jött a szomszéd is, hozta a forralt borát, mi vittük a süteményünket. Egyre többen lettünk, mindenki hozott valamit. Végül kivittük az asztalt, és rögtönzött batyus bulit tartottunk.
A közösségi összetartás miatt a gyerekek is biztonságban vannak, akármerre kószáljanak is a faluban.
– Nagyon jó, különösen szabad gyerekkorom volt – mondja Noémi, Zoliék legnagyobb lánya. Csak szóltam anyának, hogy majd sötétedéskor jövök, és addig nem is tudta, merre járok. Összeverődtünk az azonos korú gyerekekkel, és együtt töltöttük a délutánokat. Minden fát megmásztunk!
Noémi az egyetemen településfejlesztést tanul. Egyelőre Budapesten keres munkát, ott szeretné megteremteni az alaptőkét, hogy később a párjával, Sándorral végleg Balatoncsicsóra költözhessenek.
– Nem is gondoltam rá, hogy máshol telepedjek le. Ide köt a táj, a családom, a réges-régi barátaim.
Egy falu élete
Eszterék otthonától pár perc sétányira nyílik a főutca. A frissen felújított és jócskán felújításra váró házak előtt gyerekek játszanak. Két kislány gazt szed az árokban, és az arra járóknak kínálgatja, egy zsibongó sereglet a régi tűzoltókocsira mászik fel.
– Amikor ideköltöztem, én voltam a száznyolcvakettedik állandó lakos a faluban – meséli Nemes Gusztáv vidékfejlesztő szakember, aki 2001-ben vásárolt magának házat a településen. Éppen a doktori fokozat megszerzésére készült egy londoni egyetemen, és úgy érezte, a külföldön töltött évek után szeretne itthon letelepedni. Később Balatoncsicsón alapított családot. A mai napig nem tudja, mi késztette arra, hogy egy eldugott Balaton-felvidéki faluban kezdjen új életet, de azóta sem bánta meg, hogy fejest urgott az ismeretlenbe.
– Akkoriban főként idős parasztemberek éltek itt, de azóta teljesen megváltozott a falu jellege – magyarázza. – Egy egész generáció eltűnt, az öregek egyre kevesebben vannak, az először a lakótelepre, aztán egyre inkább az ófaluba érkező fiatal családok gyerekeket, új energiát hoztak a faluba.
A járvány és a vele egy időben megfogalmazódott vágy a vidéki élet után pedig a beköltözők újabb hullámát hozta magával. A távmunka és távoktatás lehetővé tette, hogy az emberek városi bázisuktól távol éljék a mindennapjaikat anélkül, hogy munkát kellene váltaniuk vagy új iskola után kellene nézniük. A Belügyminisztérium lakossági statisztikája szerint csak 2020-ban összesen ezernegyven fő költözött a balatoni települések valamelyikére.
– Ennek ellenére egészen más itt tölteni a nyarat és itt élni hosszabb távon. Csicsónak van saját iskolája, de ha bármilyen délutáni foglalkozásra szeretnéd vinni a gyerekedet, vagy be akarsz vásárolni, hivatalos ügyeket intézni, orvoshoz menni, szórakozni járni, ahhoz kocsiba kell ülnöd.
Az elmúlt években sok ingatlant adtak el a településen, számos új család érkezett, ám Guszti úgy gondolja, korai lenne még megállapítani, hogy a pandémia idején beköltözők közül hányan döntenek úgy, hogy végleg Balatoncsicsón maradnak. A kollégáival készített kutatásban szereplő válaszadók hetede akarja felszámolni régi életét és a balatoni körzetben maradni.
– Én azért azt gondolom, egyre többen lesznek, akik ideköltöznek – jósolja Guszti.
