Előző nap elolvastam a könyvet, és elképzeltem magamban a főszereplőt, Lilit, ezt az alaptermészetét tekintve derűs, kacagós, ám a koncentrációs táborban átélt szörnyűségek hatására visszafogottá vált, törékeny lányt. Mindössze 18 éves, de már megtapasztalt minden kegyetlenséget, ami embertől kitelhet. És mégis… meglepően bátor, életkedve, úgy tűnik, elpusztíthatatlan… Őt várom most a lakása ajtajában, mintha nem tudnám, hogy azóta pontosan hetven év telt el. Gárdos Ágnes, alias Lili azonban a lényeget tekintve semmit nem változott. Ugyanaz a meleg tekintetű, életkedvtől sugárzó nő, akit a regény lapjairól megismertem. Teával, süteménnyel kínál, majd kérdésre sem várva belekezd a történetébe…

NEM LEHET MÉG VÉGE!

– Miklós, az akkor még számomra ismeretlen fiatalember első levelét 1945 júliusában kaptam meg a svédországi barakktáborban. Ide szállítottak erőre kapni a németországi, bergen-belseni koncentrációs lágerból. Őt Gotland szigetére vitték, kétszázötven kilométerre lehettünk egymástól. Ma is emlékszem a levél bevezető soraira: „Kedves Ágnes! Huszonöt esztendős vagyok, újságíró voltam addig, míg az első zsidótörvény ki nem billentett állásomból…” De mit érdekelt ez engem akkor! Éppen vesegörcsöm volt, magas lázam, azt hittem, meghalok. A svéd orvosok kórházba utaltak, és három hónapig kezeltek súlyos vesemedence-gyulladással. Nem lehet csodálni, egész télen majd megfagytunk a lágerben, lassan lefoszlott rólunk a ruha, huszonöt kilósan, a halál küszöbén találtak rám az angol katonák, nyolc nappal a háború vége után. Csak valami ködön át érzékeltem, hogy azt kérdezik, élek-e, és utolsó erőmmel megmozdítottam az ujjam. Ennek a mozdulatnak köszönhettem, hogy végül életben maradtam. Emlékszem, hatalmasra voltak duzzadva a végtagjaim, a fejem, azt mondták, leállt a keringésem. Elfelejtettem, hogyan kell írni, pedig a kórházból már lehetett volna levelet küldeni haza, de az agyam… nem emlékeztem a betűkre. Hetekig feküdtem a németországi kórházban. Valamiért folyton cserélődtek az orvosok, az egyiket, egy alacsony, lengyel doktornőt soha nem fogom elfelejteni. Elment az ágyam mellett, meg se vizsgált, csak flegmán legyintett: „Ennek már úgyis mindegy!” Mérges voltam, és megalázott: nagyon akartam élni…

HISZEK A SORSBAN

Amikor a kórházat kiürítették, mindenkit hazaküldtek, de Ágnes még nem tudott járni. Neki és néhány betegtársának felajánlották, hogy elszállítják őket Svédországba. Ágnes megadóan beleegyezett. Fogalma sem volt, hova mehetne, a családjáról tavaly október óta nem tudott semmit. 1945. június 8-án futott be velük a gőzhajó a svédországi kikötőbe. Három hét karantén, aztán egy csinos barakktáborba kerültek, ahol kétszemélyes fülkékben laktak, és bőségesen kaptak enni. Ott ismerte meg Gabit, egy két évvel idősebb lányt, aki a számkivetettségben bizalmas barátnője lett. Akkoriban nem érdekelte őket más, csak az étel, emlékszik vissza Ágnes. Farkasétvágyuk volt…

…

Érdekel a megható folytatás? Lapozz a Nők Lapja 47. számának 64. oldalára!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Pályi Zsófia