Klára késő harmincas, aki úgy érzi, párkapcsolata változóban van, és ez szorongással tölti el, mert attól fél, hogy előbb-utóbb megcsalják.

– Nem is tudom, de valahogy más most a kapcsolatom, mint régen. Egyre többet mászkál el a párom a barátaival, engem nem is hív, hogy csatlakozzak, a múltkor is elment moziba pár kollégájával… és nekem ez egyáltalán nem tetszik.

– A külön programok? Vagy az, hogy nem hívja el? Korábban nem voltak ilyen helyzeteik?

– Hát nem. Ilyenek biztos nem voltak, mert akkor már szakítottam volna vele. Én bezzeg nem járok el sehova!

– Miért nem? Ön is találkozhatna néha a barátnőivel…

– De mi párkapcsolatban élünk! Miért mászkál el, és miért mondja, hogy menjek én is nyugodtan? Hogy mehetnék nyugodtan? És főleg… miért is tenném?

– Úgy gondolja, a párkapcsolat arról szól, hogy mindent csak ketten lehet csinálni? Mióta vannak együtt?

– Négy éve. És igen, azt gondolom. Hogy vannak a fiatal évek, amikor az ember eljár ide meg oda, aztán meg együtt van valakivel, és másképp él.

– De miért gondolja rossznak a külön programokat?

– Először is azért, mert akkor én nem vagyok ott. Másrészt meg akkor ő úgy él át jó dolgokat, hogy nem velem van. A barátaival örül, nem velem, és a filmet a kollégáival nézi, nem velem. Mintha megcsalna.

– Akkor az a fogalom, hogy létezik szabadság egy párkapcsolatban, az…

– Az szerintem hülyeség, mert ilyen nincs. Ha van, abból csak baj lesz!

– Milyen baj?

– Hát… láttam a szüleimnél. Amikor apám elkezdett túlórázni, meg aztán a barátaival eljárogatni, annak az lett a vége, hogy kiderült, valójában szeretője van. És abba anyám majdnem belepusztult, annyira megbántódott. Én akkor elhatároztam, hogy csak olyan kapcsolatom lesz, amiben teljes a hűség. Ezerszázalékos.

– Ezek szerint a szabadság és a megcsalás fogalma összefonódik az ön gyerekkori emlékeiben. De nem minden párkapcsolatra jellemző ez, mert a hűség nem az otthon tartózkodás függvénye.

– Én ezt nem így gondolom! Szerintem meg kéne változnia. Hogy minden úgy legyen, mint régen!

A jó párkapcsolat nem fogva tartás

Sokan szeretnék a kezdeti hónapok „mindig legyünk együtt” érzelmeit tartósítani, és gyakorlatilag elvárják a másik féltől, hogy másokkal ne is akarjon találkozni, máshol ne akarjon élményeket átélni. Ha ez lesz a kimondatlan szabály kettejük között, akkor előbb-utóbb valóban magukra zárják az ajtót, amin aztán csak ketten egyszerre lehet kimenni. Sokszor látjuk, hogy ilyen párkapcsolati helyzetekben már a szabadság szó is rossz értelmet nyer, mert ha az egyik fél él vele, akkor valami olyat tesz, amivel fájdalmat okoz. A korlátozó társ ingerlékennyé válhat, átélhet féltékenységet, olykor irigységet is, de a legnyomasztóbb az a szorongás, hogy a külön programok egy szerető megjelenéséhez vezetnek majd.

Ezen érzelmek és az ijesztő fantázia a kapcsolat jövőjéről saját előállítású, vagyis tudattalan reakció, és legtöbbször nem a valóságról szól, hanem a gyerekkori tapasztalatokról. Ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy valaki már eleve kötődésre képtelen társat választ, akivel megjósolható módon csak egy darabig lehet együtt élni, akkor láthatjuk, hogy a szabadság korlátozásának hátterében a belső biztonság megteremtésének és fenntartásának igénye áll, „ha nem jár el sehova, akkor nem lehet baj” alapon. Ám a helyzet az, hogy ez a korlátozás a másik félnek nagyon rosszuleshet, hiszen ő nem rossz szándékkal indul útnak.