Az Instagramot és azt, hogy milyen a természete, nyilván senkinek sem kell bemutatni. Október 6-án lesz 12 éve, hogy velünk van, a legtöbben átlátjuk, kiismerjük, és ha szerencsések vagyunk, a helyén kezeljük. Szóval nem mondunk újdonságot, amikor azt mondjuk, az Instagram sok esetben maga a megtestesült felszínesség, rengeteg valótlanság gyűjtőhelye. És bár eredetileg mindezt a vizualitás eszközeivel ragadja meg, azért közben helyet ad a legalább ugyanilyen felszínes, valótlan gondolatoknak is. Sőt, az Instagram tulajdonképpen a közhelyes lózungok globális méretű archívumává is vált, ahonnan nap mint nap ömlenek ránk az olyan lebutított filozófiák, amelyek látszólag inspirálnak, valójában azonban akár rombolhatnak is bennünket. Sokan évekig elhittük ezeket, vagy legalábbis hittünk bennük. Aztán egyre inkább megfogalmazódott bennünk a kétely, hogy vajon minden jól hangzó nagyotmondás a javunkra válik, vagy jobb, ha ezeket inkább fenntartással kezeljük. (A motivációs idézetek potenciális ártalmairól ide kattintva olvashatsz hosszabban.)
Ki mondta?
A közösségi média által instant módon tolmácsolt „bölcsességek” egyik legfőbb jellemzője, hogy bizonytalan eredetűek. Bárki bármit mondhat és közzé tehet, az átlag fogyasztó nem fogja ellenőrizni a forrásait. Hányszor futunk bele olyan idézetekbe, amelyeknek köze sincs ahhoz a személyhez, akinek tulajdonítják őket. Mindegy, hogy Coco Chanel, a Dalai Láma vagy épp Szókrátész, akit idéznek, azt már tudjuk, hogy nagyjából semmi nem az, aminek látszik. Amikor pedig nincs is feltüntetve forrás a bölcsesség alatt, akkor végképp és kontroll nélkül szabadulhat el a pokol, és a néhány soros okosságok tartalmának csakis a képzelet szabhat határt. Nagyjából így születtek meg azok az ezerszer hallott önsegítő közhelyek, amelyek elkaszálták azokat a valóban magvas gondolatokat, amelyekbe akár évszázadok óta is kapaszkodott az emberiség. Lássuk, melyek a legnépszerűbb Instagram bölcsességek, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy jó hatással voltak ránk.
Fogadd el magad!
Tény, hogy volt egy időszak, amikor a média ennek nagyjából pont az ellenkezőjét hirdette. Amíg a magazinok címlapjain és belső oldalain csak tökéletes szépségek pompáztak 32-34-es méretben, addig sajnos pont az volt az üzenet, hogy övék a világ, és ha te nem ilyen vagy, akkor felejtsd el, hogy köztük a helyed. Amikor a női magazinok megjelentek Magyarországon, még teljesen természetes volt, hogy olyan összeállítok készültek, amelyekben a hírességek testi hibáira, divatbakijaira helyeződött a hangsúly, ezáltal az olvasókat is arra trenírozták, hogy legyenek nagyon kritikusak másokkal, mert a túlsúly, a narancsbőr, a pattanás, a vastag boka és még sorolhatnánk, ciki dolgok. Csakhogy akit arra treníroznak, hogy legyen kritikus másokkal, az nyilvánvalóan magával sem lesz békében, így előbb-utóbb mindenki kezdte érezni, hogy ez nem oké.
A testi hibák szép lassan kúsztak be a divatmagazinok hasábjaira: először néhány stria a combon, majd megjelentek a teltebb modellek,
ma pedig már nemcsak elfogadott, hanem szinte követelmény, hogy a lifestlye magazinok képi világukat tekintve is foglalkozzanak az emberiség sokszínűségével.
Ezzel párhuzamosan nyert teret a body positivity mozgalom is, amely azt hirdette, szeresd a tested, akkor is, ha túlsúlyos vagy és narancsbőrös a combod, fogadd el és szeresd feltétel nélkül azt, amid van. A mozgalomnak persze a kezdetektől voltak bírálói, akik a túlsúllyal összeegyeztethetetlennek tartották az egészséget, és a lustaság, valamint a tétlenség validálásának tekintették az önmagunk iránt tanúsított túlzott elfogadást.
Miután megéltük mindkét szélsőséget, mostanában kezdünk visszatalálni az arany középúthoz. Ma, amikor a mentális egészség végre egyre fontosabb szempont, az üzenet valami olyasmivé szelídült, hogy „szeresd magad akkor is, ha nem vagy tökéletes, ne ostorozd magad a hibáidért, de azért a lehetőségeidhez mérten dolgozz azon, hogy a lehető legjobb verziódra törekedj, mind a belső értékeid, mind a külső megjelenésed tekintetében”. Ha mindig, minden állapotunkban elfogadjuk magunkat, akkor tulajdonképpen kizárjuk önmagunk fejlődésének lehetőségét, márpedig a fejlődés életünk egyik fő mozgatórugója, ami segít minket céljaink elérésében. A Derű ima, amelyet egyébként tulajdonítottak már Arisztotelésznek, Assziszi Szent Ferencnek és Szent Ágostonnak is, de leghíresebb részét Reinhold Niebuhr, amerikai teológus írta, így szól: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Ez azért nyilván árnyaltabb képet ad a személyiségfejlődés lehetőségeiről, mint a rendkívül üres „fogadd el magad”.
Élj a mának!
Az emberiség történetének egyik leggyakrabban félreértelmezett mondata sem tegnap kúszott be a köztudatba. Horatius Thaliarchushoz című művében hangzik el a „carpe diem” jelmondat, amely szinte kínálja, hogy félre értelmezzük, és ebben a popkultúra is nagy segítségünkre van. A latin mondást előszeretettel fordítjuk úgy, hogy „élj a mának”, pedig valójában azt jelenti, hogy „ragadd meg a napot”, azaz élj a mában. A különbség csak egy toldalék, de a jelentés egészen más. Aki szereti a dolgokat a könnyebb végüknél megfogni, annak hihetetlenül jól jön egy ókori latin fedőidézet, amely magyarázatot ad minden felelőtlenségre,
amelyet a pillanat hevében elkövetünk, nem gondolva a holnapra, de Horatius életigazsága valójában teljesen másról szól. Sokkal inkább a napjainkban szintén nagyon divatos „légy jelen” üzenetéhez hasonlatos: ne rágódj a múlton és ne aggodalmaskodj a jövőn, inkább ragadd meg a jelen lehetőségeit, vedd észre, amid van. Légy jelen az életedben, ne csak hagyd, hogy follyon a saját medrében. Ezt jelenti a carpe diem, nem pedig azt, hogy ne foglalkozz semmivel, kérj egy nyolcadik koktélt is, úgyis csak egyszer élsz.
Engedd el!
Instant okosságból napjaink egyik legdivatosabb tanácsa lett, amelynek nyilván van köze a zen bölcsességhez, miszerint „Ami jön, fogadjátok. Ami megy, engedjétek”, és ami jól példázza, hogy mennyire ártók tudnak lenni a hosszabb gondolatokból kiragadott részletek. Aki végighallgatva a másik problémáját azt válaszolja, hogy „engedd el”, az nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy nincs benne semmi együttérzés a másikkal kapcsolatban, és képtelen empátiával tekinteni a problémájára, de még bűntudatot is kiválthat a panaszkodó félből, hogy ő csak itt problémázik, ahelyett, hogy elengedné. Mintha az elengedés a világ egyik legkönnyebb dolga lenne. Ahogyan a zen bölcsesség is mondja, engedjük el, ami megy, és bizony amíg nem megy, addig elengedni sem olyan egyszerű.
Visszatérve a kiragadott részletekre, ezek tulajdonképpen nem mást jelentenek, mint a könnyebb utat. Kiragadni a kontextusból egy nekünk tetsző, számunkra kényelmes vagy akár azonnal jövedelmező részletet nem más, mint önbecsapás.
Minden rendben lesz! Légy pozitív!
Ezt egyébként ki mondta? Ki az, aki veszi a bátorságot, és ki meri jelenteni – főleg másokat érintő kérdésekben – hogy minden rendben lesz? Egyáltalán nem biztos, hogy minden rendben lesz, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy a rossz dolgok után jók következnek. És egyáltalán nem azt jelenti pozitívnak lenni, hogy mindig a legjobb verzió beteljesülésének bizonyosságával áltatjuk magunkat. Biztos sokak emlékeznek Alec Baldwin karakterére a Jóbarátokban, aki Phoebe udvarlójaként borzolta a kedélyeket minden iránti lelkesedésével és rajongásával, majd amikor Phoebe szembesítette elviselhetetlenségével, azzal védekezett, hogy hiszen ő csak pozitív életszemléletű. Mire Phoebe elmagyarázta neki, mit jelent pozitív életszemléletűnek lenni. A 100 évet élt nagymamám szavai jutnak erről szembe (ő sem Instagramozott), aki mindig azt mondta, hogy ha rossz dolgok történnek, valahogy bírjuk ki és viseljük el, majd találjuk meg benne a jót. Azt pedig már az általános iskolai fizikaóra óta tudjuk, hogy olyan nincs, hogy valami csak pozitív, negatív nélkül a másik oldal sem létezik. Még az Instagramon se.
Kiemelt kép: Getty Images
