A Spotify vezérigazgatója, Daniel Ek két éve sokkolta a zenészvilágot azzal, hogy kritizálta a zenekarokat, amiért 3-4 évente hoznak ki új zenéket, miközben az algoritmus és az emberek tartalomfogyasztási szokásai ennél már jóval rövidebb intervallumra vannak ráállva – olvasom egy mostani cikkben az egyik vezető hazai hírportálon, és nem akarok hinni a szememnek. Vagyis de, hiszen például nemcsak a zenészek, hanem a „chicklit” (könnyed, javarészt romantikus irodalom – a szerk.) szerzők is belekerülhetnek ebbe az ördögi körbe – ezt tanúsíthatom –, miszerint az ember (jelen esetben író) azt hiszi, teljesen természetes évente kettő darab regényt megírni, hiszen erre van igény. Amíg egyszer csak ki nem ég.

Alkotás vagy termelés?

Az olvasó/hallgató minderről persze mit sem sejt, hiszen ő „csak” örül az új könyvnek, új zeneszámnak, álmában nem gondolja, hogy a könnyed hangvétel egy erőltetett menet eredménye annak érdekében, hogy legyen fizetés.
Az olvasó ugyanis hajlamos még mindig úgy elképzelni a szerzőt, ahogyan sokáig ábrázolták: hangulatos dolgozószobájában alkot, lehetőség szerint írógépen, géppapírra; vagy esetleg filmeken látott verzió alapján: alma mintázattal ellátott fehér laptopon pötyög egy trendi kávézóban. Vér-verejték pedig soha nem szennyezi a munkát, legfeljebb katartikus sírás.
A zenészekről is szívesen gondolkodunk úgy, hogy egész nap ihletett állapotban fekszenek a kanapén, nyakukban a gitár. Mindig van náluk valaki, együtt dzsemboriznak és tulajdonképpen minden nap születhetne egy új szám, csak biztos buliznak ahelyett, hogy menne a meló. Avagy hozzátennének a kultúrához, létrehoznák az új szellemi terméket.
Írnának, felénekelnének, felzenélnének pikkpakk egy új potenciális bestsellert, slágert, amitől pörög a kiadó, a Spotify, és a vezérigazgató elégedett.

Az, hogy ezeknek a novelláknak, verseknek, regényeknek, daloknak és albumoknak a megszületéséhez élmény, inspiráció szükséges, fel sem merül abban, akinek mindene az algoritmus – jelentsem az bármit.

Ő csak gépben és gombban tud gondolkodni, és abban, hogy az előbb említett alkotások nem alkotások, hanem termékek. De felejtsük el előle a szellemi jelzőt, beszéljünk inkább olyan termékről, mint a tej. És azért tej, mert még le is jár a szavatosságuk.
Mindent a pénz mozgat, nem nagy felismerés, és nem is látni ebből a kiutat: a zenehallgató az applikációjában habzsolja a tartalmat, ahogy a közösségi média felhasználó sem tud megálljt parancsolni az értelmetlen görgetésnek, azaz fogyasztásnak. Az olvasó is szeret új könyvek közül válogatni, örül, ha kedvenc szerzője ismét előrukkol valamivel. A vezérigazgató érvei tehát jogosak.

Kinek mi?

Úgy látszik, már fel sem merül senkiben, hogy – ahogy szól az elcsépelt mondás – jó munkához idő kell. Mert mindegy már, hogy mit adsz, csak adjál valamit.
Impulzust, impulzust, impulzust a „követő-rajongónak”. És ha minden rosszul megy, egy idő után már fel sem tűnik neki, hogy a produktum csak árnyéka a kezdeteknek, amikor még volt lelkesedés, motiváció, volt mit beletenni, és megszületett az, amivel azonosulni tudott nemcsak a fogyasztó, hanem az alkotó is. Amikor még kultúrát teremtett. Az alkotásba gondolatot és energiát vitt bele – stressz helyett.
Most másra van szükség. Pörgésre az iparágnak, bankszámla-gyarapodásra, na nem a zenésznek, írónak, hiszen a jogdíj legendás (értsd: alacsony). Az pedig, hogy adott művész hányféle munkát végezve forgácsolódik szét a megélhetéséért cserébe, szintén egyéni probléma, pedig ez a helyzet is egyértelműen a minőség rovására megy.
De az már amúgy is lutri, és valójában a tendencia alapján a fogyasztó számára legtöbbször nem is felismerhető ebben az áradatban. Az áradatban, ahol – amíg elolvastad ezt az írást, legyen három perc – egy szoftvertársaság adatai szerint kábé 200 ezer fotót posztoltak az Instára, 800 ezret a Facebookra, félmilliárd Tiktok videót néztek meg, 2 millió szóra kerestek rá a Google-on, két milliárd órányi videót streameltek a Youtube-on, nagyjából 20 millióan vásároltak online, és csak remélni merjük, hogy ez utóbbiak között akadt olyan, aki egy vérrel-verítékkel, mégis örömmel, hosszan írt minőségi könyvet vagy urambocsá egy akár másfél év alatt létrehozott bakelitlemezt vásárolt.

Kiemelt kép: Canva / nőklapja.hu