Néhány háznyira laktunk egymástól, így gyakran láttam a körúton. Tátott szájjal bámultam rá mindig, mint aki világcsodát lát, ami jogos volt, hiszen Szakcsi Lakatos Béla valóban maga volt a világcsoda. Zongora rögtönzései, irracionális ritmusfantáziája, szívszorító dallam-világa, ördöngös technikai bravúrjai mind a jazz-muzsika egyik csillagává tették, valódi világsztárrá. Az is megtiszteltetés volt, hogy néhány méternyire láthattam, és ment el leszegett fejjel mellettem. Megszólítani? Hogy mertem volna! Ehhez képest döbbenet volt számomra, hogy egyszer odalépett hozzám, és szinte motyogva mondta el, hogy hallotta valakitől, hogy buzgó lemezgyűjtő vagyok, és csak bátorkodna megkérdezni, hogy esetleg adnék-e kölcsön néhány lemezt? Elmondta, hogy bár partitúrából tövire-hegyére ismeri a zeneirodalom remekműveit, de közülük sokat még nem volt módja meghallgatni, Richard Strausst, Stravinszkijt, Debussyt. Dehogynem! Persze! Boldogan! Megtiszteltetés! Menten fel is jött, és ezáltal sebtiben barátság alakult ki köztünk. Legnagyobb büszkeségemre Béla rendszeresen feljárt, és nagy kupac lemezzel távozott. Amekkora marha vagyok újabb sikereihez hozzáképzeltem, hogy ebben vagy abban az én lemezeim inspirálták. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem a magam igényei szerint válogatok lemezeket, hanem, hogy minek is örülne a Szakcsi?

Volt egy Mozart koncertje a Zeneakadémián, – mivel ő klasszikustól jazzen keresztül, cigánydalokig, szalon és mulatós zenéig mindent egyforma virtuozitással, és makulátlansággal játszott –, és mivel tudta, hogy barátságban vagyok Kocsis Zolival (Kocsis Zoltán, a 2016-ban elhunyt kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző – a szerk.), megkért, hogy nem kérdezném-e meg őt, hogy esetleg eljönne-e meghallgatni az ő nagy koncertjét?  Mert, hogy más a világ bármelyik zeneszerző-óriásnak a műveit előadni, és más kategória Mozart zongoraversenyeivel, magával a tökéletességgel kiülni a közönség elé. Bélának nem volt elég bátorsága bálványát ilyen pőre kérdéssel zaklatni… Kérdeztem Kocsist, és kiderült, hogy ő maga nagy Szakcsi-rajongó, megtiszteltetésnek tekinti a meghívást. Eljött, leült az első sorban, Béla megjelent a pódiumon, lenézett a publikumra, és ahogy észrevette, hogy valóban ott ül nagy példaképe, odalépett hozzá a dobogón, és kérlelően mondta:

Zoli, kérlek, menj haza! Előtted én nem merek Mozartot játszani! Menjél, kérlek!

Kocsis, a másik zseni pontosan értette, hogy miről van szó, felállt, és elment. Szakcsi pedig felszabadult lélekkel olyan frenetikus Mozart koncertet adott, hogy az egész világon dicséretére vált volna.

Nem önbizalomhiányban szenvedett, pontosan tudta, hogy évtizedek óta abszolút világklasszis, és mindenütt a világon respektálják. Keith Jarrett volt az egyetlen, akit nagyon tisztelt a jazz műfajban, és riválisának tartott. Egyszer amikor az Egyesült Államokban járt, el is ment a Carnegie Hall-ba egy Jarrett-koncertre. Az előadás annyira fellelkesítette, hogy elhatározta, hogy személyesen gratulál neki. Hátul a labirintusban csak nehezen találta meg az öltözőjét, és miközben az ajtó előtt várt a mesterre, történt egy kis baleset. Hogy is mondjam? Nagyon kellett pisilnie. Szerencséjére felbukkant egy ócska farmeres, szakadt pulóveres, laza csávó. Béla megszólította: Haver, nem tudod, hogy hol a klozet? A fiú elkezdte magyarázni a kacifántos útvonalat, aztán legyintett egyet, és mondta, hogy elkíséri. Elkísérte, megvárta, aztán visszakísérte, és elköszöntek. Béla a falat támasztotta tovább, a fiú pedig elővette a kulcsát, és bement az öltözőbe. Te jó ég! – villant át Béla agyán, aki őt kikísérte a vécére, az maga Jarrett volt. A bálvány! Hát így történt az improvizációs jazz két meghatározó egyéniségének az első és utolsó személyes találkozása.

Egyik utolsó beszélgetésünk előtt többször volt kórházban a szívével, az életben visszafogottabb, morcosabb, kedvetlenebb lett, de ha leült a zongorához, ugyanúgy felragyogott a nap, felkeltek a csillagok, élettel, erővel, derűvel itatódott át a világ a környezetében. Akkor mondta:

„Játék közben azt kell adni, amit éppen tud az ember. Hiába törekszik valaki arra, hogy jobb legyen, mint amilyen valójában, legfeljebb elveszíti önmagát, és nem jön más a helyébe. És fordítva is igaz: a fiatalokat rendre óvom attól, hogy együttesbe bekerülve nagyon próbáljanak alkalmazkodni, hogy visszafogják magukat, gondolván, nehogy kiríjanak a többiek közül.

Aki megalkuvásból lejjebb teszi a mércét, az rövidesen valóban csak arra szintre lesz képes; aki elengedi egyéniségét, az nem biztos, hogy bármikor is megtalálja.

Szerintem így lehet a színészeknél, vagy az íróknál is. Kell hagyni, hogy játszódjon a szerep, íródjék a könyv, hogy megtörténjenek a dolgok az életben, akárcsak a barátságban vagy a szerelemben. Sokat köszönhetek a hatalmas bőgősnek, Pege Aladárnak, különösen pályám indulása idején. Bevett a híres triójába, ennek pedig hamar híre ment, és rövidesen már Budapest legfinomabb bárjában játszhattunk. Szmokingban, selyemingben, finom zenét, elegáns lányok, előkelő vendégek között. Szegény apám egy kültelki kis- kocsmában húzta, és egyszer hazafelé menet, benézett a lokálba. Meglátott engem ott, és elámult. Azt hitte, hogy álmodik…”

Jazz Hét a Magyar Rádió 6-os stúdiójában 1971-ben. Középen Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész, jobbra Pege Aladár nagybőgőművész. (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Nem féltél, hogy elvisz az a féle siker?  – kérdeztem. – Hogy a könnyebb érvényesülés csapdájába esel, és onnan már nincs kiút?
„Sajnos nem féltem eléggé. Bekerültem ebbe a világba, és sokáig sodródtam csak. Azt hittem, hogy egyik napról a másikra élek, de ez nem élet volt… Nem… Legfeljebb önpusztító vergődés. Pár éven belül biztosan belehalok, szétrohadok, ha folytatom.”

És hogyan jutott erre? Mi történt akkor pontosan? „Pontosan nem tudom… Orosz maffiózókkal piáltam éjszaka egy lepusztult berlini sörözőben. Nem éreztem jól magam, kimentem kis levegőt szippantani, és mire visszatértem, már nem volt senki az üres, vagy félig telt poharakkal teli asztalnál. Leültem, és egyszer csak eszembe jutottak fura kérdések: Béla, te valamikor nem zongoraművész akartál lenni? Nem voltak vágyaid, céljaid, terveid? Akkor meg mi a francot is keresel itt? Ennyi volna az életed, az ambíciód, a tehetséged? Ennyit érnél csupán, hogy piás lumpoknak klimpírozz lebujokban? Egyik kérdésre sem volt akkor válaszom, de valami elkezdett mocorogni bennem. Mind gyakrabban tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket, és mindinkább érlelődött bennem a válasz, hogy változtatnom kell! Pontosabban, hogy változnom kell”.

Persze Béla, ezerszer érzem, érezzük, hogy változnunk kell: fogyni, hízni, vagabundnak vagy fegyelmezettnek lenni, és még ezer-más… – kontárztam rá. „… szerintem ez csak nyitottság és bátorság kérdése. Hogy visszataláljunk ahhoz a nyitottsághoz és bátorsághoz, amivel belevágtunk az életbe. Az emberek döntő többsége nem azt csinálja az életben, amit szeretett volna gyerekkorában, amire pedig hívatott lenne. Miért? Mert nem merte. Megkapaszkodott az első biztonság ígéretét jelentő lehetőségbe, ahelyett, hogy vállalt volna némi kockázatot, és követte volna álmait. Nem ismerte magát, nem bízott magában, beérte azzal, amit az élet éppen kínált. Nem merte vállalni ereje tudatában, hogy rögtönözzön, eltérjen a kitaposott úttól.„

Szinte az utolsó pillanatig játszott. Késő este még koncertezett szétrobbanó életerővel, aztán röviddel kilehelte lelkét. Átzongorázta magát a túlvilágra. Oda, amely lelkének valójában mindig is igazi otthona volt. Isten veled, Béla! Ne izgulj, néhány új lemez-különlegesség nélkül be sem fogom tenni majd a lábamat…

Kiemelt kép: Central Fotó