A helyzet idilli volt, a roppant édes hatévesek a padra könyökölve hallgatták a mondanivalómat, a napfényben rezgő krétapor romantikus ködében éreztem, hogy ez a legszebb hivatás a világon, az első padban ülő kisfiú szinte meg is emelkedett, hogy jobban figyeljen… Aztán feltartotta a kezét. Intettem neki, mondja bátran, hisz mi tehetné elégedettebbé a pedagógust, mint egy világra ébredő kisfiú okos kérdése?
„Éva néni, neked pont olyan nyuszifogad van, mint a nővéremnek! – jelentette ki büszkén. – Lerajzolhatom?”
Ezután az egész osztályt semmi más nem érdekelte, csak a tanár néni foga. Én pedig a következő hónapban feltetettem a fogszabályozót, és hordtam mindaddig, míg minden nyusziságom el nem múlt.
Ez a tantermi sztori is mutatja, mennyi mindenen nem szükséges azonnal megbántódni. Rengetegszer megtörténik, hogy úgy mond valaki rosszat, hogy igazából jót akar.
Az, hogy kinek mi talál be, majd mennyi ideig dédelgeti, nagyon változó. Tapasztalatom szerint a családi sértettségek tartanak a legtovább, a drámai duzzogásnak sokszor nincs is vége. Amikor valaki évtizedekig haragszik a sógorára, mert… és az okra talán már nem is emlékszik, a sértettség érzése viszont azóta megkövesedett, így nehezen lehet változtatni. Pedig milyen kellemes elengedni.
Feldmár András mondta egyszer találóan, ha egy reggel az ember felébred, és észreveszi, hogy a szívéből eltűnt a sérelem, akkor hálás lehet. Mert a világmindenség megengedte, hogy megbocsásson. Engedjük meg neki!