„Tudod mit, Jancsi? Én innen haza se akarok többé menni.” Ezt mondja épp az egyik nagyfiú, és lelkesen csatlakoznak hozzá a többiek is. Tizenkét gyerek, akik ezelőtt még borsodi szülőfalujuk határán kívülre is alig, vagy egyáltalán nem jutottak. Nemhogy nyaralni lettek volna bárhol. De most süt rájuk a nap Velencén, egy táborban, amit Jancsi egyedül szervezett nekik. Nemrég érkeztek vissza a strandról, most pedig csodás, bőséges házi kosztot ebédelnek a körtefa árnyékában. 

A MIKULÁSCSOMAG

A mikuláscsomaggal kezdődött az egész. Állt Jancsi tavaly decemberben az ináncsi közértben, figyelte, ahogy a szülők, akik ezt megengedhetik maguknak, mikuláscsomagot vásárolnak piros arcú gyerekeiknek. De legfőképp azt figyelte Jancsi, ahogy ezt a jelenetet azok a gyerekek nézik áhítozva és szomorúan, akik még soha nem kaptak addigi életükben mikuláscsomagot, de talán még egy nagyobb darab csokoládét sem. És Jancsinak akkor három teljes napig csak ez járt a fejében. Hogy nincs ez így jól. Egyre élesebben emlékezett arra is, hogy neki milyen boldogság volt, amikor nagy machinációk után mégis akadt az ő és a hét testvére számára egy-egy kis csomag december hatodikán a hernádszentandrási tanyán, ahol 2010-ig éltek a családjával. Arról a gyerekkorról amúgy úgy beszél, hogy az neki tulajdonképpen csoda volt. A pénz persze nem vetette fel őket, sok volt a kevésből, mégis ott, azon a tanyán lehetett ő igazán szabad, boldog volt a kavicsokkal a talpa alatt, a nagy horgászatokkal a közeli folyóban, a sárból gyúrt labdákkal a keze között. Aztán jött az árvíz, és minden elveszett. 

Akkor költöztek át Ináncsra. Ott érte már a baleset, hatodik osztály után, amely majdnem elvette a bal szeme világát. Négy műtét kellett, hogy a mostani hetvenszázalékosra visszahozzák a látását. Csakhogy az általános iskolából a műtétek ­miatt két évet ki kellett hagynia, aztán, amikor visszament volna hetedik osztályba, kiderült, hogy nem jár neki már a tanulás, hiszen tizenhat lett, vége a tanköteles szép időknek.  

– Nem is lett volna belőlem soha semmi, nem lennék most itt, ha egy barátom nem ajánlja, hogy menjek el az InDaHouse Hungary Egyesülethez – mondja. (Az InDaHouse önkéntesei borsodi falvakban élő hátrányos helyzetű gyerekeknek tartanak heti rendszerességű fejlesztő foglalkozásokat – a szerk.) – Ők segítettek bekerülnöm a Dr. Ámbédkar Gimnáziumba Miskolcra. Ott az ő fejlesztő programjaik segítségével elvégeztem esti tagozaton egy év alatt a hetedik és a nyolcadik osztályt. Jövőre leszek végzős tizenkettedikben. Igen, ha ez a nagy szerencse, kiváltság, vagy nem is tudom, minek nevezzem, nem ér el engem, az lett volna velem is, mint sok másik nehéz sorban élő, roma származású társammal: megfelelt volna nekem életpályaként a közmunka, mert nem is láttam volna mást. Elhittem volna, amit elhitet velünk a világ mindennap, hogy mi, cigányok úgysem vagyunk jók semmire.

Most viszont azt tervezi, az érettségi után jön az egyetem.

– Rendőr szeretnék lenni, mégpedig olyan, aki nem szedi le a legbékésebb embert is a biciklijéről, és igazoltatja, csak mert cigány. Aki ugyanúgy bánik minden nővel, férfival, gyerekkel bőrszíntől, származástól függetlenül – mondja, és hozzáteszi, az ilyen rendőrből feléjük igen nagy a hiány. Aztán szociálpedagógia szakon folytatná. Hogy ezt, amit most csinál a gyerekekkel, a lehető legmagasabb fokon tudja majd művelni.