A Covid alatt szoktunk rá arra, hogy már a lakásajtó előtt levesszük a lábbelinket, csinos kis előelőszobát rendeztem be ott, szőnyeggel, fehér paddal. A gyakran hordott darabokat ott is hagytuk az ülőke cipőtartó rúdjain. Az egyiknek most lába kélt. Természetesen a legértékesebb darabnak, egy vadonatúj sportcipőnek.

Nem is feltétlenül a harag vagy a csalódottság, inkább a kíváncsiság vezérel bennünket, amikor felhívjuk a közös képviselőt: megnéznénk a házban kihelyezett kamera által rögzített felvételeket. Mivel erre csak akkor van lehetőség, ha rendőrségi feljelentés is indul, hát megtesszük azt is.

Pár nap múlva csenget egy zömök rendőrtizedes. Találtak valamit. Igazából nem mutathatná meg a bizonyítékot… De széles mozdulattal már kanyarítja is elő a telefonját, és indítja a felvételt. Kicsit homályos, de a lényeg látszik. Nyolc óra öt perc. Kilépünk a gyerekkel az ajtón. Lehajol Tapsiért, akit elejtett. Indulunk az oviba. Te jó ég, a Nagy Testvér tényleg mindent lát. Nyolc óra tíz perc. Jön valaki. Közelít a padhoz, majd gyorsan távozik, kezében valami csomaggal. A cipő az. Érdekes módon nem kifelé indul, hanem a felsőbb emeletek felé a lépcsőn, onnan tér aztán kisvártatva vissza. Elterelő hadművelet volt a pluszkanyar? Vagy máshonnan is zsákmányt akart szerezni? Távozáskor közvetlenül a kamera alatt halad el. Törékeny az alkata, sietős lépteitől kileng a lófarka. Bizony, egy hölgy az, bólogat a tizedes. Megdöbbenünk. Várjunk csak… A világos frizurában baloldalt egyetlen sötét csík: nem Fruzsinak, az ebédfutárunknak van ilyen haja? Jaj! Már kimondtam, mire eszembe jut, hogy Fruzsi talán bajban van, talán nagyon kellett neki valamire a pénz. Már nem lehet visszavonni a feljelentést? Nem, ingatja a fejét a rendőr. Leforrázva búcsúzunk el tőle. A következő pár nap fura lehangoltsággal vegyes izgatottságban telik.