Augusztus vége 1962-ben. A KISZ meghirdeti Ki mit tud? nevű kulturális vetélkedőjét, elhúzva a magyar fiatalok előtt a mézesmadzagot: a kategóriák győztesei jutalmul elutazhatnak a VIT-re. Helsinkibe! Hogy mi az a VIT? A Világifjúsági és diáktalálkozó, ahol a világ fiataljainak demokratikus (értsd: baloldali) része rendszeresen találkozik, hogy miközben együtt éneklik a Guantanamerát, meghányják és vessék egymás közt a haladás nemzetközi ügyét.
Az 1962-es VIT-et Helsinkiben rendezték, ez történetünk, pontosabban a film története szempontjából kulcsfontosságú körülmény. Mert miután a négy éve disszidált szerelme után szakadatlanul sóvárgó Attilának sikerült tisztáznia, hogy Helsinki az Nyugaton van, máris készen állt a terve: barátaival tánczenekart alapít, megnyerik a Ki mit tud?-ot, elutaznak Helsinkibe, ahonnan ő a maga részéről gyorsan tovább is áll, hogy végre találkozhasson Katinkájával.
Édes élet 1962-ben
A huszonöt éve bemutatott film, a Csinibaba a Ki mit tud? fordulói köré rendezve mutatta meg, milyen volt a hatvanas évek elejének Magyarországa. Hat évvel vagyunk az ötvenhatos forradalom után, huszonnyolccal a rendszerváltás előtt. Ez maga a szocializmus, az izmosodó Kádár-rendszer, sok-sok abszurditásával, melyeket a film szépen ki is domborít. Hatvanas évek… Akkoriban a presszókban a felszolgáló hölgyek fehér csipkekötényt viseltek, a lányok vastag tusvonalat húztak a szemhéjukra, klipszet és színes műanyag karkötőket hordtak, a hajukat tupírozták, lófarokba kötötték. A Szabad Európa csak titokban szólhatott, de a fiatalok a Luxemburg rádiót is hallgatták. Csatos üvegben árulták a Bambit, nagy tételben a felest, de már sokan hallottak a nyugatiak beetető csábitaláról, a „pepsikokakóláról”. Fontos volt a szocialista erkölcs, de azért munkaidő végeztével
a gyárakból kiáramlók táskáját alaposan átvizsgálták a rendészek. Biztos, ami biztos.
Tímár Péter nem nosztalgikus, sokkal inkább groteszk filmet készített erről az időszakról, a tőle megszokott nyelvi leleménnyel, erős karakterekkel, nagy adag humorral. Amikor az Objektív Stúdió felkérte a munkára, több mint hat éve nem forgatott saját játékfilmet, így saját bevallása szerint a telefonkönyvet is készségesen megfilmesítette volna. Szerencsére a Csapd le csacsi! rendezőjének nem az előfizetői névsort kellett a nézők elé vinnie, a film alapjául ugyanis Márton Gyula Bambi szalmaszállal című novellája szolgált. Az első forgatókönyvet is Márton Gyula írta, ám azt a rendező később átdolgozta, ami miatt komoly viták robbantak ki a bemutató időszakában kettejük között.
