Egy pólóval kezdődött, amelyen egy óriási szemű macska volt. Era imádta, és azon kapta magát, hogy lett cicás háttérképe, mobildísze, fülbevalója, és a születésnapján már szinte csak macskás ajándékokat kapott a barátaitól. Ő lett a cicamániás lány, bár már harminc fölött járt, és nem is volt saját macskája. Titokban pedig arról álmodott, hogy egy nap lesz egy férfi , aki majd őt becézi Cicának.
Imádjuk, mert esetlen
Tombol a cukiságmánia. Az interneten blogok születnek, amelyeken elképesztően édes dolgokat gyűjtenek össze az oldalak gazdái, legyen az egy fapalánkon kileső madárka, esetlen kutyakölykök, vagy egymásba gabalyodó, ennivalóan esetlen kiscicák. „Ennek most divatja is van, bár kétségkívül személyiségfüggő, hogy ki az, akit magukkal ragadnak a cukiságok – mondja dr. Belső Nóra pszichiáter. – Ám azt már régen leírta a szakirodalom, hogy mi az, ami az emberekből ezt az érzést kiváltja. Az ötvenes években Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus foglalta össze, hogy mi hozza elő ezt a fajta rajongást, például bizonyos kölyökállatok esetében. A kulcs az, hogy ezek a cuki élőlények hasonlítanak a leginkább egy embergyerekre. Viszonylag nagy a fejük, a szemük, de pici orruk van, és ezek láttán a felnőttekből előtör a védelmezési ösztön. És ez a túlélésük kulcsa.”
2005-ben a The New York Timesban jelent meg Natalie Angier A cukiságfaktor című cikke. Ebben az újságíró annak járt utána, hogy miért őrülnek meg az emberek, és vesznek ezerszám jegyet az állatkertbe, ha bébipanda születik. A válasz egyértelmű: ez az esetlenül kúszó bájos szőrgombolyag egy emberi csecsemőre emlékezteti őket. Kísérletek azt is kimutatták, hogy minél inkább emlékeztet egy kisállat egy babára (például előrefelé néznek a szemei), annál inkább kiakasztja a cukiságmérőnket. Éppen ezért a legnépszerűbb mesefigurák (például Donald kacsa vagy Miki egér) is így néznek ki, bár a valóságban sem az egér, sem a kacsa szemei nem így állnak. És szintén ez az oka, hogy az emberek többségének a pingvin az egyik legcukibb állat, és sokaknak eszébe sem jut, hogy madarakról van szó, hiszen olyanok, mint egy frakkot viselő, megelevenedett mesehős. Amúgy pedig a szépség és a cukiság sem jár feltétlenül kéz a kézben: gondoljunk csak E. T.-re vagy Yodára, akik egy-egy időszak egyértelmű kedvencei voltak, bár szépnek még a legelfogultabb rajongók sem neveznék őket.
Végre van mit szeretni!
De ha a cukiság leginkább abban mérhető, hogy mennyire hasonlít az adott figura egy csecsemőre – ha magunk elé képzelünk egy-egy népszerű rajzfilmhőst, ott is általában működik a nagy fej, nagy szem, pici orr hármasa –, akkor mennyire jelentenek ezek egyfajta gyerekpótlékot? „Nem véletlen, hogy valamilyen nagyobb sokkhatás vagy éppenséggel egy válás után a szakemberek szokták javasolni, hogy a páciens vegyen egy nagy plüssállatot, hogy legyen lehetősége kellemes bőrkontaktusra, és hozzábújhasson a játékhoz – magyarázza dr. Belső Nóra. – Azt mindenképp látnunk kell, hogy lehet összefüggés az elmagányosodás, a sok egyedülálló ember és aközött, hogy a cukiságok ilyen népszerűek. Hiszen lehetnek egyfajta pótszerek, gyerekhelyettesítők. Az sem véletlen, hogy azoknál a hölgyeknél, akik amúgy mesemintás pólót viselnek és cukiságokkal teleaggatott mobilt használnak, gyakran megbújik egy aprócska, élő kiskutya is a táskában, amit szintén lehet gyerekpótlékként szeretgetni, öltöztetni.”
…
Ha kíváncsiak vagytok rá, miért vágyunk vissza felnőttként a gyerekkorba, olvassátok el a cikk folytatását a Nők Lapja Psziché legújabb, 2017/04. számában. A magazint keressétek az újságárusoknál.
Szöveg: Ványik Dóra
Fotó: Puzzlepixseasons.Agency/ Demontes Nathalie
