Pöstyén, Trencsénteplic, Rohics, Szilács, Szováta, Bikszád, Borszék – ezek a nemzetközi hírű fürdőhelyek a századelőn az Osztrák-Magyar Monarchia területére vonzották Európa valamennyi országából a gyógyulni vágyókat. Ma már Pöstyén, Trencsénteplic, Szilács, Szlovákiában, Bikszád, Szováta és Borszék Romániában, Rohics pedig Szlovéniában található.
Az utóbbi forrását 1640-ben Zrínyi Miklós költő és hadvezér fedezte fel, sőt nemegyszer kúrálta ott magát a savanyúvízzel. Ennek ellenére a gyógyfürdő mégis Mikszáth Kálmán nevével forrt össze, aki Gárdonyi Gézával együtt rendszeres vendége volt Rohitsch-Sauerbrunnak (savanyúkút).
Az erdélyi Hargita megye városkájában, Borszéken 1882-ben Blaha Lujza feledhetetlen heteket töltött el férjével, báró Splényi Ödön huszártiszttel. A színésznő dalestjeivel többször elkápráztatta a helyieket és a fürdővendégeket. Ők meg cserébe tűzijátékkal tisztelegtek nagysága előtt. Blaha Lujza fején borszéki fenyők ágaiból font koszorúval énekelte legnagyobb slágereit, a Szeretni, szeretni és a De fáin, de fáin című dalait. Borszék legelőkelőbb klubjának, a Mulató klubnak vezetői fenyőágacskákat tűztek a zakójuk bal oldalára, ezt viselték jelvény gyanánt. A művésznő ebből inspirálódott, amikor fenyőkoszorúval a fején lépett fel a városka klubjában. Borszék belopta magát Blaha Lujza szívébe, meleg hangon írt róla a naplójába:

„Szerény kis hely, egyszerű, de nagyon jó benyomást tesz, az érkező mindjárt otthon érzi magát.”

Borszék, 1925 (fotó: Fortepan / A R)

Szilácsfürdőn Madách Imre próbálta kipihenni viharos házassága nehéz éveit, de Arany János és Kossuth Lajos is nemegyszer üdült fel a Garam vadregényes völgyében bugyogó, borzongatóan hideg gyógyvíz közelében. Mert a szilácsi forrás különlegessége az, hogy kezdetben hideg, és csak fokról fokra válik egyre melegebbé, sőt forróvá.

Kiállítás eldobott mankókból

A rómaiak fürdőkultuszát nem kell bemutatnunk. Közismert, hogy a legionáriusok és centuriók egyaránt kerestek gyógyulást – és a buja kalandokat – különböző gyógyfürdőkben, ahogyan a törökök is. A gyógyforrások és csodakutak tisztelete a még régebbi múltban, az ősi pogánykultuszokban gyökerezik.

Nem egy tiltást olvashatunk a Bibliában, később Szent István parancsaiban is erről: „ne mutass be áldozatot forrásoknál, fáknál, kutaknál!” A magyar néprajz is számon tartja a vizek, kutak, források szellemeit, akik a megfelelő áldozatok nélkül sorscsapásokat, rontásokat idézhetnek elő, sőt el is pusztíthatják a renitenseket, de ha valakinek sikerül a kedvükbe járni, azokkal szívesen tesznek csodát.

Fodor Kálmán, a pöstyéni gyógyfürdő igazgató főorvosa. A felvétel 1890 körül készült. (fotó: Fortepan / Buzinkay Géza)

Ez az ősi néphit fejlődött tovább a kereszténység felvétele után a búcsújáróhelyeken. A gyógyulni vágyók szent kutakat, forrásokat, tavacskákat kerestek fel, hogy igyanak a vizükből, megmártózzanak bennük. Ha csoda történt velük, tanúbizonyságul hátrahagyták mankóikat, botjukat.
A gyógyfürdőkbe vetett reménység ezt az ősi hitet őrzi tovább. Pöstyénben például egy egész mankókiállítás látható. A mankókat azok a betegek hagyták hátra, akikkel szintén csodát tett a gyógyvíz. A századelőn, a harmincas évekig népszerű volt az üdvözlőlap, melyen egy megroggyant öregember mankóval csoszog a gyógyvíz felé, alatta a felirat: „A kúra elején.” Majd a lap másik részén egy megfiatalodott, snájding férfi lépdel egy boldog élet felé: „A kúra végén”.
A XIX. században a csodákat a fürdőorvosokra és kúrajavaslataikra, meg a természetre bízták a gyógyulni vágyók. Vagy mégsem? Mikszáth Kálmán Két választás Magyarországon című regényében a következő gunyoros megjegyzés olvasható: „A fürdőorvosnak semmit sem kell tudnia. Még a mutassa a nyelvét se föltétlenül szükséges, a diagnózist, ami a legnehezebb, nem kell megállapítani, fürdőre már kitalált betegséggel megy a páciens, a fürdőorvosnak csak a mellét kell meghallgatnia (vagy hall valamit vagy nem), s aztán elrendeli, hogy melyik vízből igyék és mennyit, hány órát sétáljon naponkint stb.” Mikszáth Kálmánnak, Rohácsfürdő visszatérő vendégének ilyen lesújtó véleménye volt a fürdőorvosokról 1897-ben. Ebben az időszakban még számtalan fürdőhelyen borbélyok, felcserek, mesterlevél nélküli fürdőlegények praktizáltak. A XIX. század utolsó évtizedeiben a fürdőorvosok megítélése a társadalomban sokat javult. Szakképzett, felkészült, orvosi egyetemet végzett fürdőorvosok várták a betegeket, akik a balneológia tudományában is mélyre ásták magukat.

Kúra kurtizánnal

Dr. Brenner József, a budapesti orvosegyetem tanársegéde, nyaranta különböző fürdőhelyeken rendelt. Talán túlzás, hogy rendelt, fogalmazzunk úgy, hogy női pácienseket rendelt be magához… Bár nem igazán kellett erőlködnie, hiszen a fürdővendégek társadalmának állandó visszatérői azok a hölgyek voltak, akik vagy özvegységüket igyekeztek feledni a gyógyhelyeken, vagy férjüket hátrahagyva indultak „gyógyulni”. Leginkább azok a forró kalandok vonzották őket, amelyeket gyorsan, a legnagyobb diszkréció mellett bonyolítottak le a fürdő különböző pontjain.
Dr. Brenner naplói pontos leírást adnak ezekről a kalandokról… Dr. Brenner amúgy Csáth Géza író eredeti neve, akinek inkább irodalmi babérok termettek, mint orvostudományi sikerek. Csáth titkos naplójában beszámol az 1910-es években fürdőhelyeken virágzó titkos prostitúcióról és a prostituáltakról is, akik közül sokan a szállodai személyzet soraiból, és a fürdővendégekből kerültek ki.

Pöstyén, 1911, Napóleon-fürdő (fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)

Ha már Dr. Brennernél és a fürdővendégnők kalandjainál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a gyógyfürdők mikrotársadalma mellett. Tehetős, jómódú családok, nagyméltóságú, befolyásos férfiak, jó erkölcsű hajadonok mellett bizony képviseltette magát a másik pólus is: hozományvadászok, kurtizánok, csábítók.1913-ban a pöstyéni újság legnagyobb szenzációja volt, hogy egy bécsi gyáros és egy bécsi állami hivatalnok egyszerre ostromoltak szerelmükkel egy szép varsói kurtizánt. A gyáros győzött, a vetélytárs meg bosszúból levelet írt a feleségének, aki mindvégig abban a reményben volt, hogy férje szépen gyógyul. A megcsalt asszony Pöstyénbe utazott, és a fürdősétányon enyelgő párocskát jól elagyabugyálta napernyőjével.
A fürdőhelyeken rossz szemmel néztek az egyedül érkező fiatal özvegyekre is. Dr. Russay fürdőorvos szerint: „A fürdőhelyeken kétféle prostituált fordul meg. Az egyiket csak a vak nem ismeri fel, ám az igazán veszélyes özvegyi fátylat ölt, és igyekszik belopnia magát előkelő társaságokba, ahol részvétet éreznek iránta, ám a céda ezt használja ki csak igazán, úgy szedi áldozatait.” A felháborodott fürdőorvos mindkét esetben a könyörtelen kitoloncolást javasolja. Talán elég is ennyi a „gyógyzüllésből”, ami miatt nem véletlenül mondták a korabeli erkölcsrendészek néhány fürdőről, hogy azok inkább mulatók, mint gyógyhelyek

Szőlőkúra és gyaloghintó

A gyógyfürdőkön komoly orvosi előírásokat kellett betartaniuk a betegeknek. Az ivó-, levegő- és sétakúrákat napi rendszerességgel kellett teljesíteni. Bizony nemcsak a kijelölt gyógyforrás vizét kortyolták éhgyomorra a vendégek, de ha a fürdőorvos úgy határozott, tej- vagy savókúrára fogta a beteget, netán szőlőkúrára. Az utóbbi a mai vegánok kedvence lenne. A szőlőgyógymód napi 1kg gyümölcs elfogyasztását írta elő. Reggeli előtt 50dkg, ebéd előtt 25dk, és vacsora előtt megint 25dkg.
A gyógytermekben iszapfürdő várta a betegeket, akiket egyik gyógyteremből a másikba infanteristák szállítottak. Kik voltak ők? Olyan fürdőszolgák, akik egyszemélyes gyaloghintókat húztak maguk után. Ezekben a gyaloghintókban legtöbbször mozgássérült betegeket szállítottak. Pöstyénben és Trencséntemplicén kifejezetten kedvelték a betegszállításnak ezt a módját.
Ez utóbbi két fürdőváros a mai napig megőrzött valamennyit szépségéből. A zöld színű Vág folyó ringatja hátán azt a kis szigetet, amely Pöstényfürdőnek ad otthont. A hajdani gyógytermek szecessziós színes üvegablakai bárkit elvarázsolnak. Az évszázados parkban máig áll a kis zenepavilon, melyben Beethoven adott koncertet a város lakóinak és a fürdővendégeknek.

Fedett sétány a Vág folyón, Pöstyénben (fotó: Fortepan / Umann Kornél)

Kiemelt kép: Szováta, Ágoston-villa (fotó: Fortepan / Keresztes Péter)