Ildi élete két, élesen elkülönülő részre oszlik. Az első szakasz: rémálom. A második, amelyről azt reméli, hogy most már örökké tart: tündérmese. A kettő között Ildi embert ölt. Hat évet kapott érte.

Ádáz hőségben ballagunk Visegrád főutcáján. Ildi a biciklijét tolja mellettem. Túloldalról egy kisfiú csókolomot köszön, odébb asszonyok integetnek.

– Valaki egyszer azt mondta, csodál engem, amiért nem futamodtam meg, hogy tiszta lappal másutt kezdjek új életet – szólal meg az asszony. – Talán könnyebb lett volna, de én itthon akartam talpra állni. Küzdelmes út volt. De ma, ha szóba kerülök az itteniek közt, már nem az a nő vagyok, aki lelőtte a férjét.

Bárkivel megtörténhet

Az esküvői fotókon szőke, dús keblű, viruló menyasszony, ébenfekete, parázsló szemű vőlegény. Répási Ildikó, a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskola végzős hallgatója, egy nyári gyakorlaton a verőcemarosi Express táborban ismerte meg a filmszínész külsejű, palesztin fiút. Luei rohammal vette be a lány szívét. Öt hónap múlva eljegyezték egymást, a következő nyáron nagy, fényes esküvőt tartottak.

– Szívdöglesztő volt. Kedves, udvarias, elegáns, és a tört magyarságával roppant sármos – mosolyog szomorkásán Ildi. – Azt, hogy valami nincs rendben, már az elején tapasztaltam. Le kellett cserélnem az egész ruhatáramat. Nem hordhattam nadrágot, szűk szoknyát, kivágott ruhát. Én alapjában véve naiv voltam, de ahhoz, hogy az ember belelépjen egy ilyen csapdába, nem kell naivnak lenni. Bárkivel megtörténhet. Mert az asszonyverés nem úgy kezdődik, hogy eltörik a bordádat. Az csak később jön… Évekig azt hittem, hogy bennem van a hiba. Próbáltam megfejteni, vajon miért bánt engem? A sokadik verés után döbbentem rá, ez nem véletlen, hanem valamiféle rendszer, amelynek végső soron az a célja, hogy én mint önálló személyiség megszűnjek létezni. Hogy tudomásul vegyem: nulla vagyok, senki vagyok, fabatkát se érek.

Rettegés és undor

Az első fiú három év múlva született. Luei nem dolgozott. A gyes alatt Ildi az anyjáékhoz járt dugipénzt kérni. Aztán elvállalta a mogyoróhegy! Autós Kemping vezetését, amely akkortájt kongott az ürességtől. Ildikó gumikesztyűt húzott, nekiesett a klórmésszel vastagon beszórt, takarítatlan vécének, és fényesre suvickolta. „Na Ilonka néni!”, hívta oda a takarítónőt, „ezentúl minden vizesblokk ilyen legyen!’ . Egyénsapka a kapusnak, muskátli az ablakba, sajtótájékoztató hidegtállal. Már a következő nyáron özönlöttek a vendégek.

– Fönt laktunk mi is a kempingben, hogy mindig elérhető legyek – mondja Ildi. – A munkatársaim mindenről tudtak. De idegen ilyesmibe nem szívesen bonyolódik, tehát nem kérdeztek, én pedig hallgattam. Szégyelltem magam, pedig nem nekem kellett volna szégyenkeznem. Luei kezdetben ügyelt rá, hogy ne legyek tetőtől talpig kidekorálva. Később már ez se érdekelte. A bizonytalanság rosszabb volt, mint a verés. Soha nem tudtam, mire számíthatok. Néha esküdözött, hogy szeret. Egy ilyen alkalommal fogant a második fiunk. Luei pisztolyt tartott. Sokszor falhoz állított vele. Mindig produkált valami új, még szörnyűbb dolgot. Állandósult bennem a rettegés, az undor. Mindennap úgy ébredtem: csak ezt a napot éljem túl!

Miért tűrte? Miért nem menekült el? – kérdezték azóta sokan. Megpróbálta… Csakhogy tíz éve még nem voltak anyaotthonok, nem volt segélyvonal, érdekképviselet bántalmazott nőknek. . „Családi ügybe nem avatkozunk bele!”, mondták a rendőrök. „Akkor lesz csak igazán veszélyben az élete, amikor a férje megtudja, hogy válni akar”, jósolta a sokat tapasztalt ügyvéd.

„Eddig bírtad, és kész”

Ildikó Mamicáról mesél. Az aranyos, gömbölyded, mackónadrágos öregasszonyról, aki pont úgy nézett ki, mint a nagyanyja, s aki rabtársa volt Mélykúton.

– Negyven évig tűrt. Aztán egyszer leereszkedett az agyára a vörös köd, és baltával agyoncsapta az urát. Csak az tudja, aki átélte, mi játszódik le egy asszonyban, akit a férje az évek során szisztematikusan romhalmazzá aláz. Nem lehet kideríteni, hol az pont, ahol elszakad a cérna. Eddig bírtad, és kész.

Luei aznap este ágyban feküdt, tévét nézett. Ildikó fölvitte neki a vacsorát. „Nem vágtad össze a paradicsomot, te büdös kurva! Ha lefektetted a gyerekeket, számolunk!”, bődült a férfi. Olyan volt az egész, mint egy lassított film. Ildi letette a tálcát, egészen közel ment, és lőtt.

Vannak még csodák

A bírósági ítélet szerint Ildi tette „nem tekinthető önvédelemnek, mert az adott pillanatban nem állt fenn közvetlen életveszély”. Tíz éve állandó életveszélyben élt, de ez nem jogi kategória. Tizenhárom hónap előzetes után hazaengedték.

– Úgy döntöttem, hogy nem várom tétlenül a börtönbehívót, addig kitataroztatom a lakást. A vállalkozó fiatal, értelmes fickó volt. A fiaim csüngtek rajta. A pletykákból tudta, ki vagyok. Sokat beszélgettünk. Amikor tíz nap után elment, hiányzott. Valószínűleg én is neki, mert két nap múlva újra megjelent. Kirándulni mentünk, elvittük bobozni a gyerekeket. S ahogy múlt az idő, rájöttünk, hogy történt köztünk valami, amire senki sem számított, de nem lehet nem tudomásul venni.

Ősszel költöztek össze. 1995 nyarán Ildi terhes lett. Nagy pocakkal ment az anyakönyvvezető elé, januárban. A környék kórusban szörnyülködött. Sajnálták „szegény Pistit”, hogy „az a gyilkos” behálózta. Márciusban megszületett Zsófi. Ez hat hónap haladékot jelentett. Szeptemberben Ildinek be kellett vonulnia a börtönbe, Pisti- vagyis Bártfai István – pedig ott maradt három kicsi gyerekkel.

– Másodfokon a hat év börtönt hat év fogházra enyhítették. A börtönnél negyedelnek, a fogháznál harmadolnak. Ez az én esetemben négy év letöltendő büntetést jelentett. Tehát azzal számoltam, hogy az előzetest leszámítva, három évig kell bent lennem. Mélykút teli volt félig agyonvert nőkkel. Többségüket a férj kényszerítette lopásra, rablásra vagy prostitúcióra. Nyolcán ültek hasonló bűncselekményért, mint én. Egyik se volt lumpen, piás vagy lusta trampli, és mindegyik iszonyúan megszenvedte azt, ami történt. Igyekeztem elfoglalni magamat és a többieket. Hamarosan hangadóvá váltam, kézimunkaszakkört, olvasókört szerveztem. A nevelőm, Filemon Erika, akit azóta parancsnoknak neveztek ki, sokat segített. Például abban, hogy hat hónap múlva elfogadták a harmadik kérvényemet. Attól kezdve havonta három hétvégét otthon tölthettem. Olyan volt ez mindenkinek, mint sivatagi vándornak egy pohár víz.

Nem lehetett folytatni

Ildi ügye közben „téma” lett. Ügyvédje – dr. Morvái Krisztina büntetőjogász, a Terror a családban című könyv írója – telehintette vele a sajtót. Kegyelmi kérvényekkel bombázta a köztársasági elnököt.

– Pontosan egy éve ültem, amikor 1997 októberében hivatott a parancsnok: „Csomagoljon össze! Szabadul. Azonnali hatállyal”. Egyik percről a másikra utolért a hőn áhított szabadság. Várt rám a család, az otthon. És a világ, amely megbélyegzettnek, börtöntölteléknek tekintett. Nem lehetett folytatni, újra kellett kezdeni mindent. Hiába ágálsz: „higgyétek el, én jó vagyok!” Végtelen türelemmel, sok-sok munkával méltónak kell lenned arra, hogy az emberek rájöjjenek, te tényleg nem vagy rossz. A szabadulásom után három évig nem tudtam elhelyezkedni. Ma sem tudnék, mert nincs erkölcsi bizonyítványom. A véletlen sodort össze egy helyi civil szervezet vezetőjével. Azóta szabadidős programokat szervezek -társadalmi munkában. Napközis tábort, színjátszókört, kirándulást, sportversenyeket olyan gyerekeknek, akiket mindig a hátsó padba ültetnek. A háromhetes nyári kenutúra már hagyományos. Harminc gyereket viszünk Pistivel. Sátor, bogrács, sok nevetés. A kilenc hajóból négy a miénk. Mi erre költünk, nem járunk a Kanári-szigetekre. Most vettünk húsz mentőmellényt, hogy ne kelljen mindig kölcsön kérni. Pistinek óriási szíve van. Olyan az élet mellette, mint ha százezer színes ceruzával lenne kiszínezve. Ami tíz éve történt, mára mindenkinek elfelejtett dal. Nekem nem. Én a nap minden percében ezzel a teherrel élek. Pistinek köszönhetem, hogy újra bízni kezdtem magamban. Ő nemcsak férj, hanem terapeuta is. Ha látja, hogy „depis” vagyok, fölráz, mint egy kispárnát.

Ildi azt mondja: senkinek sem szabadna eljutni odáig, hogy ölni kényszerül, mert az a tét, hogy „vagy ő, vagy én”. Még hozzáteszi, hogy sok ezer sorstársa közül ő a ritka kivétel, akinek nem siklott végleg vakvágányra az élete csak azért, mert fiatalon, szerelmesen rosszul választott. 

Sombor Judit

Nők Lapja 2002/37. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images