Filmes arca a női szépség legkülönbözőbb stációit meséli el immár harminc éve – a kamaszkortól az érett asszonyiságig. A francia férfiak szemében ő az ideális nő. Eleganciával, misztériummal párosuló tehetsége a kortárs francia film koronázatlan királynőjévé avatta. Catherine Deneuve negyvennyolc évesen is tagadhatatlanul díva.
A hajdani romantikus lányarc az évek múlásával még több titkot és kiismerhetetlenséget takar. Ebben egyetértenek tisztelői és ellenzői egyaránt. A filmművészet nagyjait, Bunuelt, Polanskit, Truffau-t kétségtelenül ez a titokzatosság vonzotta Deneuve felé.
Három évtizedes szüntelen jelenléttel, hetven filmalakítással a „birtokában” pályafutása egyik legizgalmasabb kalandjában volt része nemrég. Három hónapig Indokínában és Malaysiában egy lírai történelmi freskó hősnőjét keltette életre egy százhúsz millió frankos költségvetésű francia produkcióban. Az „Indokína” Eliáné Devyies-je Deneuve filmes pályafutásának fontos fejezete, talán soha nem érintette ilyen közelről szerep. Egy asszonyé, aki mindenben hasonlít rá: sugárzó és rejtőzködő, szenvedélyes és zárkózott. Eliane kedvéért vált meg híres, vállig érő hajkoronájától, és választott a kornak megfelelő hajviseletet.
„Kezdetben parókára gondoltam, de ekkora hajmennyiséggel képtelenség parókát viselni. így hát levágattam a hajamat, ami angolossá tette a külsőmet, holott az emberek mindig ízig-vérig párizsi nőnek tartottak. Majd a forgatás befejeztével egészen rövidre vágattam a hajamat. Szerettem volna kipróbálni milyen érzés fiús tarkót viselni. Honfitársaim ennek a banális aktusnak olyan jelentőséget tulajdonítottak, mintha legalábbis államügyről lenne szó. Szerencsére nem különösen befolyásol az emberek véleménye. Nem fogadom el, de megértem, hogy hozzájuk tartozom, és ezáltal jogot formálhatnak arra, hogy »szemmel tartsanak.«.
Catherine Deneuve – anyja leánykori nevén – immár harminc éve áll az érdeklődés, a figyelő szemek középpontjában. Génjeiben a Comédie Frangaise híres színészeinek örökségét hordozza. A hajdani Faubourg-Sain-Honoré-beli szolid úrilány kezdetben nővére, a nagy filmszínészi sikerek előtt járó Frangoise Dorléac árnyékában „kullog”. A tizenöt éves, eredetileg barna Catherine-t Frangoise ismerteti meg a mozival, amikor bámészkodásra invitálja a Billancourt Stúdióba. Akkoriban még nem sejti, hogy imádott nővére korai halálával – immár szőkén és kihívóan ő lép majd a nyomdokaiba. A „Cherbourgi esernyők” avatta nemzetközi sztárrá tizennyolc évesen. Akkor írták le róla először, hogy látszatra fagyos, rideg külseje nagy szenvedélyeket palástol. Ennek a szenvedélyességnek a legragyogóbb példáját nyújtotta „A nap szépében” vagy „Az utolsó metróban”. Catherine semmit nem várt ettől a hivatástól, amelybe egyik napról a másikra az „ártatlanok” ösztönösségével csöppent, talán éppen emiatt kapott tőle sokat. Ráadásul abban a páratlan szerencsében volt része, hogy a rendezők és a forgatókönyvírók többnyire benne gondolkodva írtak neki filmszerepeket. Mint legutóbb Regis Wargnier, az „Életem asszonya” vagy a „Kastély ura” rendezője. Ő beszélt Catherine-nak először egy olyan asszonyról, akit férfiakhoz illő felelősségek terhelnek. így született meg az Indokínában élő földbirtokosnő, Eliane alakja. Egyszersmind folytatása és kiteljesedése az a Deneuve-alakításoknak. A film készítése idején a rendező így nyilatkozott kedves színésznőjéről: „Minél többet látom, minél inkább ismerni vélem, annál rejtélyesebbnek, idegenebbnek tűnik. Catherine mindig a felfedezés erejét hordozza. Az arca olyan, mint a mozivászon: felfed és eltakar.”
Amikor Deneuve találkozik egy feladattal, nem karrier értelemben gondolkodik, sokkal inkább az ösztöneire hallgat. Minden újabb találkozástól meglepetéseket vár, hogy olyan arcát mutathassa meg, amit még nem ismernek. És ennek érdekében kész változtatni megszokott „image-án”. A „Hókirálynőben” például néhány kilót felszedett, hogy „kerekebbnek” hasson. Egyszóval nem az a típus, aki otthon üldögél és valamire vár. A Deneuve-rejtélyt szakmai barátja és cinkosa, Gérard Depardieu közelíti meg a leghívebben, amikor partnernője férfiakat meghazudtoló energiájáról beszél. „Úgy tudsz mulatni, akár egy huszártiszt, és másnap képes vagy hosszú órákon át talpon lenni a forgatáson, a legnagyobb hőségben és a legdermesztőbb hidegben.”
Deneuve maga is azokat a színésznőket tartja nagyra, akik energikusak, tartást sugároznak, mint Jessica Lange, Carole Lombard, Susan Sarandon, és mindenekfelett Sophia Loren. Sophia filmes arca váltotta ki először őszinte csodálatát. A saját filmjeiben Catherine nem kutatja múlt idők megfakult emlékeit, hajdani önmaga vonásait. Nem nézi újra a filmjeit, ugyanis nem látja értelmét. Hasonlóképp nem mutatja meg a gyerekeinek sem, a huszonéves Christiannak, Roger Vadimtól származó fiának és a tizenéves Chiarának, aki Marchello Mastroiannihoz fűződő szerelmének a gyümölcse.
Egyesek szerint Deneuve kétarcú nő: természetes szemérem és tartózkodás jellemzi, másfelől minden téren a függetlenséget, a szabadságot igényli. Mint például a szerelemben, hiszen mindkét gyermekét házasságon kívül szülte. A hidegfejjel gondolkodó, megfontolt, céltudatos nő mítoszát nem érzi magára nézve érvényesnek.
„Időnként tudok agresszív és heves lenni. Sokszor nem vagyok ura önmagamnak és a helyzetnek.”
Alakításaiban és egyéniségében sokan kétértelműséget vélnek felfedezni, amit ő tagad: „A kétértelmű dolgok helyett a titokhoz vonzódom, a rejtett dolgokhoz, amelyek megértéséhez át kell hatolni a felszínen.” A francia filmben Deneuve öntörvényű lényével tündököl – írja róla a kritika -, elutasítva számos társadalmi játékszabályt. „Úgy élek, ahogy kedvem tartja” – hangzik a válasza. Szeretek az élet leghétköznapibb összetevőivel foglalkozni és számolni mindazzal, ami a kötelességem, a dolgom az életben.”
Szentgyörgyi Rita
Nők Lapja 1992/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Fotó: Silver Screen Collection/Getty Images
