Nagymamám, aki roppant büszke volt rá, hogy három rendszert is sikerült megismernie, még a Monarchia idején született. Ő mondogatta mindig, elégedetten körbenézve a lakásban: Istenem, csodák között élek! Lázba hozta mindenfajta technikai vívmány, a tévé, a videó, a mikrohullámú sütő, a mobiltelefon. Az internetet sajnos hiába is próbáltam elmagyarázni neki. Máig nem értem én sem. Most, pár nappal a világ legnagyobb kibertámadása után önök el tudják magyarázni a nagymamájuknak, mi az a web, miért szép, miért veszélyes?

Ha akarom, beütöm a keresőbe, és megnézem a magasból az erkélyünket, ahol most ezt a cikket írom. Úgy, ahogy odafentről a Nagyi láthatja. Mióta nincs velem, az életembe beözönlött egy sor megdöbbentő dolog, az internet nevű bőségszaru ontja és ontja az elképesztő csodákat. Még csak meg sem lepődöm. Mintha időközben elkallódott volna az a valami, az a megfoghatatlan, életfölötti, meleg és jó dolog… a mi is? Na, várjanak, mindjárt kiguglizom.

Azt írják, a napi 55 trillió kapcsolat, ami a weben létrejön, nagyjából ugyanannyi, mint a szinapszisok száma az agyunkban. Az agy is úgy működik, mint a web. Kivéve, hogy nem duplázódik meg a teljesítménye kétévente. Ha ez a növekedési ütem folytatódik, 2030 körül – ötezer nap múlva – a weben végzett műveletek száma meghaladja majd az egész emberiség szellemi kapacitását. A cipőnktől az autónkig minden az interneten keresztül működik majd, létrejön a „dolgok internete”. Az új fizetőeszköz a figyelem lesz. Azt a szót, hogy ingyenes, úgy kell érteni, hogy csupán az adatainkat kérik érte. Nemcsak a Facebook-profilunkon bevallott adatokat, hanem – miután az orvosi ellátástól a futócipőnkig minden az internethez csatlakozik hamarosan – a lépéseink, banki tranzakcióink, lakásunk égőinek, napi kattintásainknak a pontos számát. Az egész életünket. Emberi kapcsolatainkkal már most fizetünk. A közösségi oldalak észrevétlenül megszűrik azokat az ismerőseinket, akik nem hasonló politikai nézetet vallanak, esetleg életmódjuk távolodik a miénktől. Ők kiesnek a körülöttünk fonódó hálóból. Eltűnnek a látókörünkből.

Ha fenn akarunk lenni a hálón, nyitottnak kell maradnunk adataink megosztására. Vállalva azt is, hogy ezzel védtelenné válunk. Közben persze az algoritmusok kényeztetnek minket, lesik minden gondolatunkat. A keresőprogramok – miközben egy átlagos kattintásnál 50 adatot rögzítenek rólunk: hol vagyunk éppen, mi volt az előző keresésünk – személyre szabják a lekérdezés eredményét. Ha beüt egy szót a keresőbe, vagy felkeresi a nagyobb híroldalakat, ahol már optimalizálják a tartalmat, nem ugyanazokat a találatokat látja majd, amit én. A jövőben egyre nehezebb lesz felfedezni, használni olyasmit, ami nincsen ránk szabva. Nem mi döntjük el, mi kerül bele a szép új világunkba. És hogy mi maradt ki, azt sem tudjuk meg soha.

Vass Virág

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/21. lapszámában jelent meg.