Azon a márciusi napon már nagyon vártuk a tavaszt. Sok hó esett, hosszúra nyúlt a tél, veszélyesen jeges utakon jártunk. A fehér kis Polskim elejében egy zsák cement volt, hogy föl bírjak menni csúszkálás nélkül a dombra, a házunkhoz. A nap sütött, hideg szél fújt, de már olvadt, mikor a szörnyűség elém tárult. A csoportosulás, a tucatnyi kicsi gyerek az utca végéről föltűnt, de akkor még nem sejtettem, hogy gyermeki kegyetlenség szemtanúja leszek. Egy ház előtt, a mély árokban, a hideg hólében, derékig elmerülve fiúcska járt föl és alá, a többi nézte, nevetett. Másodikosok voltak. 
Üvöltöttem velük, kiemeltem a lila ajkú reszketőt, és anélkül, hogy magyarázatot kaptam volna a miértre, hazavittem. Az anyja megköszönte, és mindössze annyit mondott: „Biztos megint olyasmit tett, amiért ezt kapta.” Vagyis nem az első eset lehetett, amiért a közösség büntette a gyereket, akiről később megtudtam, pszichiátriai beteg.

A nyolcvanas évek eleji történet, a hazaúton, fölidézte a gyerekkoromban – a hatvanas évek – tapasztalt iskolai rémtetteket. Akkor a fiúk még a patakba lökést, a gáncsolást, a fülbepumpálást, a kiközösítést, a bringa küllőinek elhajlítását alkalmazták, hol ezért, hol azért. Akkor is voltak utcán nevelkedő, deviáns, agresszív vagy pszichésen beteg kölykök, akkor is létezett megtorlás – bizonyos körökben –, a szemet szemért, fogat fogért elv alapján, de mára ez durvább, a legkisebbek közt is dívik, és sokszor magyarázat sincs, kiváltó ok sem kell. Ütnek. Szíjjal fojtogatnak. Telefonért fejbe vernek, rabolnak, nem sorolom tovább. Az, hogy késsel életveszélyes sebet ejtenek egy gyereken az iskolában, tragédia, de szerencsére egyedi eset. És szerencse az is, hogy nálunk még nincs iskolai lövöldözés, mert akkor joggal mondhatnánk: ez már tiszta Amerika.

Kommentek százai szólnak a jó nevű budapesti középiskolában történt késeléses támadásról. Szülők. Tanárok. Pszichológusok. Kompetensek és tudatlanok. Vidékiek és városiak, írnak, felelőst, felelősöket keresve, kritikát megfogalmazva, a tények ismerete nélkül. De fölteszem a kérdést, egy ilyen – hála a Gondviselésnek – egyedi eset kapcsán, kit lehet, kit kell megvádolni? Érdemes-e találgatni?

Kire mondható, hogy hibázott, mulasztott, nem kezelte megfelelően a kialakulóban lévő helyzetet, a feltehetően beteg gyereket?

Kire, amikor a szakemberek szerint ilyen esetekben a pillanatnyi lelkiállapot – lehet a pillanatnyi elmezavar – idézi elő a tragédiát? Kimondható-e bizton, hogy előre tervezett esettel állunk szemben? Mulasztással persze bárki vádolható, szülő, tanár iskolapszichológus, sőt még a gyerekközösség is. De tudomásul kell venni, mindenki másért, másokért, máshogyan felel. És nem azonos súllyal, egy-két sajátért, a harminc fős osztályért, vagy két-háromszáz gyerekért, egy iskola közösségéért. És számomra kérdés az is, mit tud a gyermekkori pszichés betegségekről, aki kommentet ír? Belegondol-e abba, mit tenne, ha neki szólna egy tanár: gond van a gyerekével. Elgondolkodna? Elutasítana? Vádnak érezné? Esetleg följelentené a pedagógust, aki szóvá tesz dolgokat?

Sokfélék vagyunk, és ennek tükrében, sokféleképpen ítélünk, értékelünk, segítünk, kérünk segítséget. És aki kér, kap-e? Kevés az orvos, a gyermekpszichiátria, ami egy szülő számára riasztó hely, mumus, mert a gyereke megbélyegzetté lesz. De megengedhető-e, hogy kezeletlenül, jó ellátó rendszer és intézményhiány miatt, vagy puszta felelőtlenségből, pszichésen beteg megbomlott elméjű fiatalok és idősebbek, szabadon veszélyeztessenek, utcán, gyerekközösségben, munkahelyen, társadalomban? A választ tudjuk: nem! Persze nagymamaként aggódom…

Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu