A nevem Vancsó Edit, az ’56-osok csak így ismernek. A történelem először másfél éves koromban szólt bele az életembe. 1920-ban születtem, és hát Trianon miatt el kellett jönnünk Bácskából, ami addig Magyarország volt, de a szerbeké lett. Apám nagy magyar hírében állott, úgyhogy semmiképpen sem maradhattunk ott, és nem tarthatta meg a birtokot. Még annak is örülnünk kellett, hogy ha áron alul is, de valahogy el tudta adni. Anyám később elmesélte, hogy csempészte át a pénzt: kötegenként becsomagolta és a lekvárba rejtette. Én már nem emlékszem rá, milyen volt az az udvarház, ahol születtem, de nem csak én, apám és nagyapám is. Úgy mesélték, hogy a főtéren állt, hatalmas épület volt, és egy nagybirtok tartozott hozzá, termőföldek, meg puszták, szerteszéjjel. Aztán az egészből mese lett. Az én életem története egyébként az elejétől a végéig arról szól, hogy elfújta a szél…

Hát eljöttünk Budapestre. Aztán a szüleim elváltak. Én előbb anyámhoz kerültem, később vándoroltattak. Hol anyámnál voltam, hol apámnál. Úgy emlékszem, igen eleven gyerek voltam, sose az a babázó, kézimunkázó, a háztartásvezetés iránt érdeklődő típus. Inkább a fiúkkal csatangoltam, fociztunk, fára másztunk.

Anyám református volt, ezért először a Deák téri evangélikus gimnáziumba jártam. És ekkor következett az életemben az első törés, mert apám azt mondta, ha anyám nem mond le rólam, akkor engem kizár az örökségből. Volt miből.

Így kerültem aztán a Szent Margit-zárdába, bentlakó növendéknek. Ott igazi zárdái nevelést kaptam, ami a későbbiekben nagyon hasznosnak bizonyult. Fegyelemre, szerénységre és arra neveltek, hogy minden körülmények között álljam meg a helyemet, és alkalmazkodni tudjak.

Ez aztán borzasztó sok mindenen átsegített. Már a háború – az ostrom – alatt, nem beszélve Kalocsáról meg a Fő utcáról.

Világéletemben orvos szerettem volna lenni, de apám azt mondta, szó nem lehet róla, az nem női pálya. Különben is, mire az egyetemet elvégzem, százszor férjhez megyek. És nem lehetett erőszakoskodni, mert otthon elég szigorúan fogtak. Bár apám nem tudta, én mégis letettem a magyar-német-angol gyors- és gépíró államvizsgát, majd nagybátyám egyik szerkesztőségében kezdtem el dolgozni. Később egy igen jó nevű céghez kerültem, aztán tényleg férjhez mentem egy nálam jóval idősebb gépészmérnökhöz. Egy év múlva jött az első gyerek. Szoptattam és szültem, szoptattam és szültem. A kisebbik fiam ’45-ben, az ostrom alatt született. Épp aznap kellett volna szülnöm – január 20-án -, amikor bejöttek az oroszok. Akkor már jó ideje a pincében laktunk, a Zoltán utca és a Szabadság tér sarkán, de ott lent is mindennap úgy ébredtem, hogy tele voltam vakolattal, mert Buda már elesett, onnan lőtték a pesti oldalt és a ház közel volt a Duna-parthoz.

Eljött az időm, de nem jött a gyerek. Hát elindultunk a kórházba. A férjem ment elöl, vitte az ágyneműt egy lepedőbe fogva, mert anélkül nem vettek volna fel. Vitte a batyut, szakállasán, úgy nézett ki, mint egy ószeres, én meg mentem utána. Az utca közepén, mert még ott is kerülgetni kellett a hullákat és a romokat. Mikor jött egy belövés, beugrottam egy kapu alá, aztán mentünk tovább. A kórházban Frigyes! professzor injekcióval megindította a szülést, és én az alagsorból, egyperces fájásokkal három emeletet rohantam fel, mert nem volt ápoló, aki felvigyen. Szülés közben rengett az épület, lőttek. Utána varrni kellett, de nem volt fűtve a szülőszoba. A jéghidegben reszketett a lábam, remegett az egész testem. Frigyes! erre azt mondta: tegyetek már rá valamit, mert mellé öltök – ez úgy megmaradt bennem.

Ötvenhatban a Tompa utcában laktunk, a főhadiszállás közelében. Jöttek a fiatalok — a nevüket se tudom —, és az ablakon lőttek ki. Olyan kicsi is volt közöttük, hogy a bokáját verte a puska. Rengeteg fiatal volt, csak jöttek egyre, messziről, vidékről, Pestszentlőrincről, nem is tudom, honnan.

Volt, aki a feleségét is magával hozta. Velük megosztottuk, ami ennivalónk volt. Ez természetesnek tűnt akkor. Olyan volt a hangulat a házban, az utcán, hogy mind egy család vagyunk. Egy nagy család.

A húgom akkor a Kilián-laktanyával szemközt lakott. A férjét az oroszok agyonlőtték, mert zajt hallott és kilépett a külső pincébe. Azok az oroszok meg épp akkor menekültek ki egy tankból és nem tudták, hogy ő harcos vagy micsoda. Egyből egy sorozatot eresztettek belé. Harminchárom éves, 180-190 magas férfi volt. Mi temettük el a húgommal. A pince ablakán, egy létrán húztuk ki. Valahonnan szereztünk egy kézikocsit, olyat, amin a csarnokban a zöldséget hordják, azon toltuk a Bakács téri templom kertjéig, ott hántoltuk el. Ilyen világ volt. Mivel a házukat porig bombázták, a húgom később a Kolumbusz utcában kapott egy kis lakást. Ott újra találkoztam egy régi katonatiszt ismerősömmel. Neki akkor már elég rossz volt a helyzete, mivel keresték. Ugyanis azok közé a parancsnokok közé tartozott, akik átálltak Maiéterhez. Ez már november negyediké után volt. Ő csinált egy szervezkedést, mert nem lehetett abba belenyugodni, hogy úgy maradjon minden, ahogy volt. (Maiétert, ugye, kihívták az oroszok Tökölre, és az eredeti megállapodást felrúgva becsapták, tőrbe csalták.) Ebben a csoportban voltak katonatisztek, egyetemisták, munkások, civilek. Én vezettem a jegyzőkönyvet, szóval teljesen hivatalosan ment a dolog. Reméltük, hogy a forradalomnak lesz folytatása. Komolyan gondoltuk, mert hittük, hogy a Nyugat segíteni fog. A rádió is – most már tudom, minden alap nélkül – állandóan azt ismételgette: tartsatok ki! De végül a Nyugat nem segített, és teljesen magára hagyták a magyar forradalmat. Ez a mi vezetőnk aztán, valami véletlen folytán megismerkedett az angol légügyi attaséval. Hogy véletlen volt, azt az ávó sem hitte el. Azt mondták, elvárták volna, hogy ügyesebben hazudjak. Már amikor beszéltem, mert sokáig nem beszéltem, tudod. De mikor megfenyegettek, hogy most már nem kell egy szót se szólnom ahhoz, hogy felkössenek – mert addigra mindenki mindent elmondott, elém tették a papírokat -, akkor szántam rá magam, hogy valamit mégis mondok.

A vezetőnk miután megismerkedett az attaséval, kérte, hogy segítsem ki Bécsbe, hogy találkozhasson Király Bélával. Az én egyik bűnöm az volt, hogy tolmácsoltam. Király Bélával már nem találkozott, de valakivel igen. Amikor hazajött, összehívta a társaságot. Elmondta, hogy senkire nem lehet számítani, értelmetlen volna a vérontás, így a csoport önként feloszlott, a dolog lezárult, részünkről. De ezt a kapcsolatot az „angolokkal” aztán rettenetesen felfújták. Rendesen rám húzták a vizes lepedőt.

Tizenhármain voltunk ebben a perben. Én negyedrendű vádlott voltam. De kémkedés, hazaárulás, összeesküvés, minden szerepelt a vádpontok között, ami csak belefért. Hatot halálra ítéltek, én tizenöt évet kaptam.

Közülük négyet felkötöttek. Kettő ítéletét a felsőbb tárgyaláson életfogytiglanra változtatták. De én azon a tárgyaláson nem voltam ott. Amikor meghallottam, hogy tizenöt év, és nem kötél – én is arra számítottam -, bár az ügyvéd biztatott, azt mondtam, nem fellebbezek, mert féltem, hogy az új per végén esetleg mégis felakasztanak.

1957. május 31-én reggel vittek el otthonról. A gyerekek szeme láttára. Ők ketten ott maradtak sírva, a lakásban. A férjem akkor épp kórházban volt – szélütés érte. Sírva mentem én is. Előbb bezártak egy cellába, aztán vittek el kihallgatni, többször is. A Fő utcában mi úgy voltunk elhelyezve, hogy soha nem láthattuk egymást. De tudtam, hogy engem és még valakit vittek be utolsónak. Sétálni is csak egy kábé 2×3 méteres betonnal körülvett helyen, egyedül lehetett. Már ha vittek. Egy évig voltam vizsgálatin. Utána volt a tárgyalás. Engem a Fő utcából mindennap átvittek a Markóba és vissza, mert mint az „angol kapcsolatokkal rendelkező”, én voltam a legveszélyesebb. Szerintük. Állandóan attól féltek, hogy engem megszöktetnek, vagy mit tudom én… Ez ugyan teljesen légből kapott, alaptalan ötlet volt – ugyan ki szöktetett volna meg? -, de mégis, „féltettek”.

A vizsgálati fogságban gyakran cserélődtek a cellatársak. Egy ideig ott volt például egy beteg kislány. Őt nem is vitték soha kihallgatni. Ö is, mint a legtöbben, semmitmondó „váddal” került be, amit aztán felfújtak.

A tárgyalás után csak egy év múlva szállítottak Kalocsára, ott voltam évekig. És varrtam. Ha életemben valamitől irtóztam, az a varrás volt, mert mint említettem, sohasem voltam egy kézimunkázó lánytípus. De utolért a nemezis, meg kellett tanulnom varrni. A nap ott úgy kezdődött, hogy hajnalban keltünk, hattól volt a műszak, kettőig. Aztán hazajöttünk – látom, mosolyogsz, hogy így fogalmazok -, de nekünk évekig a cella volt az otthonunk. Következett az ebéd, kis csendes pihenő, aztán séta körbe-körbe. Roppant vegyes társaság volt, a „politikai szalagon” is. Volt ott apáca, fegyveres felkelő, cigány és – mondjam ki? – kurva is. Mert akinek viszonya volt a forradalmárokkal, az már politikainak számított. Én végig viszszavonultan éltem – ilyen a természetem is -, nem barátkoztam senkivel, mert sohase tudhattad, hogy ki a spicli. Mindenesetre a munkát egy idő után annyira megtanultam, hogy úgynevezett összekötő lettem. Ez azt jelentette, hogy ha valamelyik részlegen a munka összetorlódott vagy valaki beteg volt, engem oda bedobtak. Úgyhogy nekem minden fázist tudni kellett. De megtanultam, mert valamivel magasabb órabérrel járt, így egy kicsit több pénzt tudtam az engedélyezett részből a gyerekeknek hazaküldeni.

Idő közben ők intézetbe kerültek. A Sas-hegyre. Az akkor olyan fiú gimnázium volt. A kisebbik fiam ott is érettségizett. A nagyobbik megszökött. Azt mondta: majd ha visszaadják az anyámat, akkor járok tovább iskolába. Elment üvegcsiszolónak, ami az egyik legnehezebb szakma. Aztán estin tényleg minden iskolát elvégzett. Elmondhatom, hogy az én két gyerekem az előzőleg kapott nevelés alapján nem lett csöves – pedig lehetett volna -, hanem szépen megállta a helyét.

Engem attól fogva, hogy elszakítottak tőlük, nem érdekelt semmi — se az ítélet, se a börtön —, csak az, hogy mi lesz velük. Anyám halálos szívbeteg volt, a férjem szélütötten kórházban feküdt, hát így maradtak ők teljesen magukra.

1963. márciusában volt egy amnesztia. Aki beleesett, azt lehívatták. Egyenként. Engem is. Közölték: holnap reggel szabadulok. Megkaptam a szabaduló ruhámat, akarom mondani a saját holmimat. Levittek a szabaduló zárkába. Reggel nyílt az ajtó, aztán rémülten láttam, hogy engem nem a kapu felé visznek, hanem vissza, az első emeletre. Ott valami bíró közölte: tévedés történt, én nem esem bele az amnesztiába, mert az ítéletben kémkedés is volt. Beöltöztettek újra a csíkosba. Szörnyű volt, mert nem tudhattam, hogy ezek után hány hónapig vagy évig leszek még ott.

Mikor végre a rabkórházban a fegyőr kiszólított a sorból, persze nem lehetett sose tudni, hogy miért – hogy most szabadon engednek -, ismét levittek egy bizottság elé, akik megkérdezték: most mihez fogok kezdeni? Mondom, ez attól függ, milyen lehetőségeim lesznek. Ha csak segédmunkás lehetek, az leszek. De nekem az, ami jön, természetes állapot. Mert eddig álltam fejen, most majd visszaállok a talpamra…

Igaz, hat év az életemből elveszett. De nem kevesebb, több lettem tőle. Ha ez nincs, tán sohase derül ki, milyen erős a lelkem.

Még a vizsgálatiban volt egy cellatársam, aki jóval előbb szabadult. Ő tartotta szemmel évekig a gyerekeket. Neki telefonáltam, hozzá mentem. Megbeszéltük, hogy ő nyit ajtót, én meg elbújok a teraszon. A kisfiam aznap érettségizett és nála uzsonnáztak. Nem tudhatták, hogy már ott vagyok, mégis, amint beléptek, azt kérdezték: Hol a mami? Az a találkozás leírhatatlan…, reszkettünk a boldogságtól, és sírtunk.

Mivel az ítéletben a teljes vagyonelkobzás is szerepelt, a lakásunkat kiutalták egy ávósnak. A férjem pár hónap múlva meghalt. Nekem a Mexikói úton jelöltek ki egy apró szükségszobát, és jelentkeznem kellett a rendőrségen. A régi munkahelyemre hívtak vissza, de nem mentem. Inkább egy újsághirdetésre jelentkeztem. Belépőként elmeséltem a múltamat, mégis felvettek. Előbb egy osztályvezető mellett dolgoztam, majd a vezérhelyettes titkárnője lettem. Kérdőre is vonták, miért tart maga mellett egy börtönviseltet. De ő kiállt mellettem. Azt mondta, a képzettségem, magatartásom és tudásom szerint is egyaránt megfelelek. Egyébként aztán mindig és mindenhova „utánam nyúltak”…

Hatvanötben a Duna-parton sétáltam. Ott találkoztam, ismét véletlenül egy régi ismerőssel. Ő köszönt rám, még az ötvenes évekből ismertem. Építészmérnök volt, egy talpig becsületes, rendes ember. Csakis az ő kitartásának köszönhető, hogy hozzá mentem feleségül. A gyerekeim családot alapítottak már, és meggyőzött, nincs értelme annak, hogy egyedül maradjak. Tizenöt évig éltünk szép házasságban. Sajnos, már ő sem él.

Engem sokszor megpróbált az élet, de nem tört meg. Inkább megedzett, testben és lélekben. Mindig bizakodó voltam, most is az vagyok. A nyugdíjból épp, hogy csak felszínen tudok maradni. Nézzetek szét: nem festettem, isten tudja mióta. Nem igénytelenségből, hanem mert nem telik. Igaz, a gyerekeim mindig mondják: Mami, csak szólj, ha bármi gond van. De erre még nem került sor.

Akármilyen nehéz nekem, nekünk, egyenként, én azt mondom, boldog vagyok. Igenis, boldog, hogy ezt a rendszerváltást megértem. Mert szörnyű lett volna azzal a tudattal meghalni, hogy az a világ – ahogy az utolsó pillanatig igyekeztek elhitetni – örökké tart.

Nagy Emőke

Nők Lapja 1992/43. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Keveházi János (háttérben a Práter utca Szigony utca felé vezető szakasza, előtérben az 1956-os forradalom alatt elesettek ideiglenes sírjai)