A Journal of Moral Education című szakfolyóiratban közzétett kutatás arra világít rá, hogy a felnőttek mennyire vegyes üzeneteket közvetítenek a gyerekeknek a hazugsággal kapcsolatban – egymástól eltérő helyzetekben. „Ez a kutatás azt mutatja, hogy bonyolult viszonyban állunk az igazsággal, a gyerekeknek pedig ebben el kell igazodniuk ahhoz, hogy megtanulják, mi számít társadalmilag elfogadhatónak – magyarázza a kutatás vezetője, Dr. Laure Brimbal, a Texasi Állami Egyetem Büntetőjogi és Kriminológiai Karának munkatársa. – A legtöbb szülővel előfordult már, hogy zavarba hozta vagy felzaklatta a gyermeke brutális őszintesége.”

Nem csoda tehát, ha a kicsik nem mindig képesek pillanatok alatt kiigazodni a bonyolult és gyakran igen következetlen kommunikációs szabályokon. „A gyerekeknek megtanítják, hogy a hazudni nem helyes dolog, ennek ellenére már egészen kicsi koruktól kezdve kialakul bennük a hazugságmondás képessége – magyarázza a szakember. – Úgy tűnik, hogy fontos szociális készség annak érdekében hazudni tudni, hogy megfeleljünk mások elvárásainak, közben viszont a gyerekek a felnőttektől olyan, egymásnak ellentmondó üzeneteket kapnak, amelyek szerint hazudni helytelen… ugyanakkor őszintének lenni nem mindig kedves dolog.”

Kegyes hazugság versus erős lódítás

A kutatást úgy végezték, hogy 267 felnőttnek különböző videókat mutattak olyan 6 és 15 év közötti gyerekekről, akik vagy igazat mondtak, vagy hazudtak. Persze a hazugságok egészen sokféle helyzetben fordultak elő: egyes felvételeken például egy gyerek arról hazudott, hogy hol bujkál a húga a szülei elől; más esetekben pedig a gyerekek csupán udvariasságból nem mondtak igazat.

A gyerekek helyzetenként négy változatot játszottak el: az elrejtőzött nővér esetében például a nyers hazugság az volt, hogy azt mondták, „elment a könyvtárba házit írni”; a finom hazugság az volt, hogy „azt hiszem, talán lefeküdt, vagy valami”; a finom igazság az volt, hogy „azt hiszem, talán kint van”; a nyers igazság pedig az volt, hogy „a tornác alatt van”.

A videók megtekintése után a felnőttek értékelték a gyermek jelleméről alkotott benyomásukat, beleértve a gyermek megbízhatóságát, kedvességét, rátermettségét, szimpatikus voltát, intelligenciáját és őszinteségét. A résztvevők a gyermek szülőjének képzelve magukat azt is értékelték, hogy milyen valószínűséggel büntetnék vagy jutalmaznák a gyermeket az adott hazugságért vagy igazmondásért. A vizsgálatban résztvevők azt mondták, hogy leginkább a „finom igazságok” elmondásáért jutalmaznák a gyerekeket – mint például a „szerintem lehet, hogy kint van” a bujkáló nővér példájában.

Összességében az eredmények azt mutatták, hogy azokat a gyerekeket, akik nem voltak hajlandóak csupán udvariasságból hazudni, a felnőttek szigorúbban ítélték meg (talán féltették tőlük a törékeny egójukat?)

– ezzel szemben viszont, amikor a gyerekek mások védelmében hazudtak, az nem befolyásolta nagy mértékben, hogy a felnőttek szimpatizáltak-e velük.

Mi lehet a helyes reakció?

A tanulmány eredményei összetett képet festenek arról, hogy a felnőttek hogyan érzékelik azokat a hazugságokat, amelyeket a gyerekek a beilleszkedés és a pozitív megítélés érdekében mondanak. Azzal, hogy a felnőttek milyen viselkedésformákat jutalmaznak vagy büntetnek a gyermekeknél, befolyásolják, hogy a gyerekek mit tanulnak meg a társadalom számára elfogadható viselkedési módokról.

„Tekintettel arra, hogy milyen nagy mértékben befolyásolják a szocializációs hatások a gyermekek viselkedését, valamint a hazugsággal kapcsolatos vegyes üzenetekre, amelyeket a gyermekek kapnak, nem csoda, hogy már fiatal koruktól kezdve árnyaltan képesek hazudni – vélekedik Dr. Brimbal. – Tanulmányunk bemutatja, hogy a felnőttek mennyire következetlenül értékelik a különböző korú, hazudó vagy igazat mondó gyermekeket, saját bevallásuk szerint. Kérdéses, hogy vajon a tényleges viselkedésükkel alátámasztanák-e mindezt, mindenesetre az valószínű, hogy

az ellentmondásos explicit és implicit üzenetek az őszinteségről és a hazugságról szocializáló hatásúak, és befolyásolják a gyermekek korai viselkedését.”

„A hazugság megtanulása a gyermekek szociális fejlődésének normális része” – értékeli Dr. Brimbal. Ezzel együtt pedig érdemes arra is nagyobb figyelmet fordítani, hogy a felnőttek hogyan reagálnak erre. „Valamennyi kutatás megerősíti, hogy a hazudozásra adott rossz reakcióval, vagyis szidással, fenyegetéssel, büntetéssel vagy megszégyenítéssel semmire sem megyünk, sőt, csak újabb lódításra ösztönzünk. Ha a gyermekünk nem mond igazat, inkább nézzünk a színfalak mögé, ismerjük meg és fogadjuk el az életkori sajátosságait, próbáljuk meg felfejteni a lelki mozgatórugókat, és közben ne feledkezzünk meg önmagunk vizsgálatáról se” – mindezt még Vekerdy Tamás tanácsolta anno a Nők Lapja Pszichében.

Kiemelt kép: Natalie_/Getty Images