Kedves Nők Lapja!
Nemrég olvastam nálatok egy olvasói levelet az ageizmusról, ami nagyon tetszett, és ezen felbuzdulva úgy döntöttem, én is megírom a problémámat. Arról van szó, hogy szerintem a hiedelmekkel ellentétben nem a bajban, hanem az örömben ismerszik meg az igaz barát.
Másokhoz hasonlóan nekem is gyakran mondták gyerekkoromban, hogy az az igaz barát, aki velem együtt sír, aki ott van nekem, mikor szükségem van rá, meghallgatja a gondomat és vigasztalni igyekszik… Arról viszont igen kevés szó esett, hogy mi van azokkal a „barátokkal”, akiket kizárólag addig érdeklek, amíg sorozatos balszerencsék érnek.
Az történik mostanában, hogy több, szerencsétlenségekkel teliszőtt év után végre egy kicsit kisimulni látszik az életem… A családomat nem betegségek, lett egy stabil, egész jól fizető munkám, és nyáron a szerelem is rám talált. Tudom, hogy ritkán adatik meg az embernek, hogy ilyen, viszonylag nyugodt korszak köszöntsön be a magánéletében (a világban zajló gondoktól eltekintve), ezért nagyon igyekszem hálásnak lenni és kiélvezni minden pillanatát, amennyire csak lehet. Egy valami viszont némileg beárnyékolja az örömömet: nevezetesen az, hogy
amióta „felszállópályára” került az életem, azóta több barátom is eltűnt belőle…
Nem vesztünk össze, nem volt nyílt konfliktus, egyszerűen csak szépen, lassan, egymás után kikoptak az életemből. A mai napig van, hogy megfordul a fejemben, hogy valamit biztosan én rontottam el, hogy akaratomon kívül megbántottam őket, esetleg felfuvalkodott lettem. Erről megkérdeztem azokat a barátaimat és rokonokat is, akik még most is, az örömömben is kitartanak mellettem, de szerintük nem lettem „rosszabb ember” vagy „rosszabb barát”. Néhányan mégis elfordultak tőlem, nem keresnek, nem hívnak, nem írnak már – pedig korábban hetente többször is beszéltünk.
Előfordult ilyesmi velem korábban is, amikor például lediplomáztam: az egyik „barátomon” úgy éreztem, mintha nem teljesen őszintén örült volna a sikeremnek (csúnya szóval mondva szerintem irigy volt), de vele azóta is jóban vagyunk. Mostanában az említett, „kikopott” barátok között volt olyan, aki ezredjére is visszakérdezett a sérvműtétem után, hogy „tényleg, biztos meggyógyultál?”, majd mikor sokadjára sem tudtam beszámolni neki fájdalomról, soron következő műtétről, kezelésekről, akkor egyre nagyobb csöndek álltak be a beszélgetéseinkben (nem kérdezett helyette például a pasimról, a munkámról, vagy a hobbimról)… Nincs már kedvem (és valójában okom sem) panaszkodni, de az akkor is nagyon rosszulesik, hogy csalódnom kell bennük, és hogy nem tudnak velem osztozni az örömömben.
Megkérdeztem az (úgy tűnik, szinte egyetlen) igaz barátomat és a család női tagjait is mielőtt ezt a levelet megírtam nektek, hogy ők tapasztaltak-e valaha hasonlót. Nagy meglepetésemre a barátnőm például elmondta, hogy bizonyos baráti társaságokban nem szokott a most kétéves kislányáról mesélni, mert érzi-látja, hogy a többiek nem örülnek ennek. Ott az lehet a helyzet, hogy mivel a többieknek nem jön össze a baba, fájhat nekik más sikertörténetét hallgatni. Ez nyilván nagyon szomorú dolog, de valahol mégis igazságtalannak érzem, hogy szegény barátnőm nem kürtölheti nyugodt szívvel világgá, hogy mennyire boldog! Hiszen állítólag a barátairól van szó! Ki mással lehetne az ember őszinte?
De anyukámnak is volt hasonló története – és ez legalább valamennyire vicces. Ő azt mesélte, hogy anno, mikor az apukámmal összejöttek, két olyan barátja is „kihullott az életéből”, akikkel korábban évekig „össze voltak nőve”. Az egyikőjük rendszeresen úgy érdeklődött a kapcsolatról, hogy „Na, együtt vagytok még?”, majd miután kiderült, hogy igen, nagyon is együtt vannak, akkor arról kezdte faggatni, hogy „Oké, de miken szoktatok veszekedni?”… Talán nem a puszta rosszindulat vezérelte őket, lehet, csak megnyugvást kerestek, hogy más kapcsolata sem tökéletes (de azért vannak az átlagnál egyértelműen jobban vagy rosszabban működő házasságok), mindenesetre elég csúnya dolog szerintem így viselkedni. Sokadik alkalommal, csak hogy békén hagyják őt, anyukám beadta a derekát, mondvacsinált problémákat talált ki. Például panaszkodni kezdett, hogy „Az agyamra megy az anyósom!”, meg hogy „Nem hiszem el, hogy a Lajosnak megint el kellett mennie kocsmázni!” – közben meg az apukámmal jót nevettek ezeken az üdvös hazugságokon…
Hát, nekem viszont egyáltalán nincs kedvem nevetni. Engem mélységesen felháborít, hogy az ilyen, rosszindulatú, mások fájdalmából táplálkozó emberek jó barátnak gondolják magukat! Biztosan az én véleményem is szélsőséges, de borzasztóan elkeserít, hogy nekem ilyen „barátaim” vannak (voltak?)! Hogy csak addig érdekeltem őket, amíg szomorúan ecseteltem, hogy megint átvert valami hapsi. Hogy csak addig hallgatták szívesen a történeteimet, amíg azok arról szóltak, hogy itt fáj-ott fáj. Hogy csak addig volt érdekes számukra, hogy mi újság a munkahelyemen, amíg panaszkodtam róla.
Fáj, hogy így elhagytak engem, hiszen úgy éreztem, ennél mélyebb a barátságunk. Hiszen olyan sokat tudnak rólam! És én is róluk… De úgy tűnik, a jó dolgok nem mindenki szerint olyan izgalmasak, mint a tragédiák, hogy azokról is órákat lehessen beszélgetni…
Köszönöm, hogy elolvastátok! És köszönöm azoknak a barátaimnak is, hogy vannak nekem, akik képesek velem együtt örülni a szerencsémnek! Remélem, ez a levél segít másoknak még időben ráébredni, kik is az igazi barátai, és talán jobban megbecsüli őket ezután!
Emma
A kiemelt kép illusztráció – Getty Images
