Minden egy újsághirdetéssel kezdődött, amit egy játékos nevű angol hölgy, Nettie J. Honeyball tett közzé 1894-ben Londonban. A hirdetésben női futballistákat toborzott egy női futballcsapat megalakításához. A hirdetést a korban szokatlan érdeklődés követte női körökben. Rövid idő leforgása alatt mintegy harmincan jelentkeztek, hogy szívesen lennének Anglia első női futballcsapatának tagjai, így Honeyball és társa, Florence Dixie 1895-ben megalapította a British Ladies’ Football Club néven futó első hivatalos angol sportegyesületet. Tagjai jórészt a középosztályból kerültek ki, akik nem saját nevükön, hanem valamilyen kitalált „művésznév” alatt játszottak. Az alapító Honeyball neve is valószínűleg álnév, de a nő igazi nevére a mai napig nem derült fény.

Nők stoplival: a női foci kihívásai

A csapat úttörő tagjai rendkívül lelkesek voltak, rendszeresen rendeztek edzéseket a londoni Alexandra Parkban. Első mérkőzésükre 1895-ben került sor. A csapatot két részre osztották: Észak-Londonra és Dél-Londonra.

Nettie Honeyball 1895 körül, Honeyball  igazi neve valószínűleg Jessie Allen volt (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)

Észak 7-1-re megverte Délt. A mérkőzést még számos mérkőzés követte, de a női foci népszerűsége alábbhagyott, sajnálatos módon Honeyball csapatának későbbi történetéről sem tudni többet. A női futball azonban nem halt el, igazi virágzását az első világháború hozta el, amikor évezredes beidegződések készültek romba dőlni, végre úgy látszott, hogy a nők számára új, régóta várt lehetőségek nyílnak a munka és a sport területén. A női labdarúgás iránti érdeklődés és lelkesedés Angliából átterjedt Európa más országaiba is, Franciaországban 1916-ban alapították az ország első Femina Sport nevű egyesületét. A franciáktól kedvet kapva sorra alapítottak klubokat a dán, spanyol és német hölgyek is.
A lelkesedés kitartott a világégést követő években is, főleg Angliában hágott népszerűségének csúcspontjára a nők játszotta futball. A korszak angliai sztárcsapatának számító Dick, Kerr’s Ladies meccseit a legtöbb nézőt hozó mérkőzésen 53 ezer ember szurkolta végig. Az ötven évig – 1917-től 1965-ig – működő csapat 828 lejátszott mérkőzésből 758-at megnyert, 24-szer kikapott, és 46 alkalommal döntetlent hozott ki. A csapat játékosai között tudhatta a később Anglia-szerte szárjátékosnak tartott, a kezdetekkor mindössze 15 éves Lily Parrt.
A női foci és a női labdarúgók népszerűsége évről évre növekedett, olyannyira, hogy szúrni kezdte a kormány és az FA (Angol Labdarúgó Szövetség) szemét, hiszen a női futball a nők társadalmi helyzetének javulásának egyik kulcspontja volt. Keményen rámutatott arra a tényre, hogy sem sportban, sem munkában, sem az életben nem léteznek nők és férfiak, csak és kizárólag emberek. Orvosok véleményét kérdezték ki a labdarúgás egészségügyi veszélyeiről, akik – mily meglepő módon – sorra felállították ugyanazt a diagnózist, miszerint a foci rendkívül káros és veszélyes a női szervezetre nézve, ráadásul rendkívül „nőietlen” játék is. Játékosok, szurkolók és edzők tömegei tiltakoztak a téves megállapítás ellen, de ellenkezésük visszhang nélkül maradt.

A francia Madeleine Bracquemond (balra) és Alice Kell az angol Dick, Kerr’s Ladies focicsapat kapitánya kezet ráz egy barátságos mérkőzés előtt 1920. áprilisában. (Fotó: Brooke/Topical Press Agency/Hulton Archive/Getty Images)

Az FA 1921-ben az „orvosi” okokra hivatkozva gyakorlatilag betiltotta a női focit, megtiltotta a férfi futballcsapatoknak, hogy női mérkőzéseket rendezzenek a tulajdonukban lévő pályákon. De elgondolásuk ellenére a női foci elhivatott követőit nem tudták eltántorítani. Még ugyanabban az évben, válaszul a tiltásra, megalapították az Angol Női Labdarúgó Szövetséget. A női meccseket rögbipályákon rendezték. Mindig találtak kibúvókat, amivel életben tudták tartani a női labdarúgást. Szükség is volt különböző kreatív megoldásokra, ugyanis 1971-ig – fél évszázadig! – várni kellett a tiltás visszavonására. Szerencsére azóta már létezik női világ- és Európa-bajnokság is. Mindkettőt 1991. óta rendezik meg, míg a női futball, mint olimpiai sportág 1996-ban került fel az olimpia műsorára.

Lily Parr, aki ekkor már a Preston Ladies Football Club kapitánya edzést tart (Fotó: Fox Photos/Hulton Archive/Getty Images)

A „rugdalózó” lányok, avagy illik-e egy nőhöz a foci?

A női futball iránti rajongás nem ragadt le Nyugat Európában, hazánkban is számos lelkes és nyitott gondolkodású követőre talált. Egy szegedi órásmester lánya, Brauswetter Boriska figyelmét is felkeltette a női foci, olyannyira, hogy ő alapította 1912-ben az első hazai női futballcsapatot Szegedi AC néven. A csapat tagjai számára a megfelelő ruházat a következőket tartalmazta: piros trikó-ing, egy rakott kurtaszoknya, alatta reformnadrág, hosszú harisnya, tompa orrú tornacipő, és egy fehér tornászsapka. Itt egy perc néma csend illeti a játékos hölgyeket, akik rakott szoknyában rohantak egy pattogó bőrlabda után. De ez a – csak a mai kor emberének – furcsa dresszkód sem tántorította el a magyar lányokat és nőket a játéktól, a szegedi után Miskolcon, Debrecenben és Szatmáron is alakultak női klubok. A magyar közvélemény és sajtó idegenkedve és furcsállva fogadta a nők látványát a futballpályán.

„A nő játsszék mást, szaladgáljon, labdázzon, teniszezzék, kézilabdázzék, de ne rugdalózzék” – adta ezt a „tanácsot” a Nemzeti Sport újságírója 1938-ban a női játékosoknak.

A női futball Magyarországon még jó ideig láthatatlan és érthetetlen maradt, egészen 1970-ig, amikor is egy pécsi fiatal lány – az angol Nettie Honeyball magyar megfelelője – újsághirdetést tett közzé, futballozni szerető lányok után kutatva. A válaszolók között volt a húszéves budapesti Doma Judit, aki elkérte a budapesti jelentkezők címét, mert szervezni igazából csak helyben lehet. Ezzel el is indult az áttörés. Habár az akkor húszéves lányt még senki nem vette komolyan, azt nagy nehezen elérte, hogy megkapja az óbudai Gázgyár pályát egy napra, hogy kiderüljön, mekkora tömeget érdekel a női foci lehetősége. Több mint száz, focizni szerető és akaró lány gyűlt össze a pályán, ami el is döntötte a magyar női futball sorsát.

Az FC Femina magyar női labdarúgócsapat 1975-ben a Népstadionban (Fotó: Fortepan / Fortepan)

Nem sokkal utána megalakult a magyar futball egyik leghíresebb csapata, a Femina, amit követett a FŐSPED-Szállítók és a Vasas, ami 1970 szeptember 3-án játszott rövid bemutatkozó mérkőzést a Feminával 85 ezer néző előtt a Népstadionban. Ugyanebben az évben 10-16 éves lányokat toboroztak a Vasas Sportiskolába. A toborzás rendkívül sikeres volt, több mint száz fiatal és lelkes lány élt a lehetőséggel, volt, aki Záhonyból ment fel Budapestre, csak hogy játszhasson. Egy évvel később, 1971-ben rendezik az első magyar női bajnoki mérkőzést a FŐSPED-Szállítók és a Mekalor részvételével.
A következő években folytatódott a magyar futball egyre felfelé ívelő pályája, sorra rendezték a bajnokságokat, mérkőzéseket: 1984-ben az első női bajnokságot, 1985-ben az első válogatott mérkőzést (Magyarország-NSZK 1:0), 1992-ben az első női Magyar Kupát, 1993-ban az első Szuperkupát.

Fontosabb kérdés, mint elsőre gondolnánk

Nem csak a futballban próbálták visszaszorítani a nők részvételét, elvégre a nemek közötti egyenlőtlenség hosszú évszázadokra vezethető vissza. Az újkori olimpiák történetében és a nemzetközi versenyeken a nők a férfiaknál egyaránt jóval később állhattak pályára. Pierre de Coubertin a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2. elnöke például úgy vélte, a nők fizikailag alkalmatlanok a sportokra, és attól is félt, hogy a női sportolók elvonhatják férfi társaik figyelmét a versenyzéstől. A 20. század egyenjogúsági törekvései azonban a sportot is elérték, önálló női sportmozgalmak indultak útjukra, és 1922-től kezdve Women Olympic Games néven versenyeket is indítottak. Ekkor már az olimpián is szerepelhettek nők, bár jócskán korlátozott volt azon sportágak száma, melyekben elindulhattak. Az igazi áttörést az 1928-as olimpia jelentette, amikor a nők az atlétikai versenyszámokban is képviseltethették magukat. Az ötvenes évekre már sokkal több lett az olyan sportág, amelyben nők is részt vehettek, ugyanakkor még mindig nem engedélyezték nekik a 200 méteres pillangóúszást, azzal az indoklással, hogy a szervezetük számára az túl megterhelő lenne.

A valóság nyilván sokkal összetettebb, mint holmi (nem létező) egészségügyi indokok: a nők sporthoz való joga ugyanis szorosan összefügg az egyéb társadalmi, politikai jogok széles spektrumával. Szakértők szerint ugyanis

ugyanazok az érvek tartották vissza a nőket az oktatástól és a politikai élettől, mint a sporttól vagy a versenyzéstől.

Alig egy évszázada úgy tartották, a nők egyikre sem képesek. Azóta kiderült, hogy a sport és a sportolók nagyobb szerepet játszottak a választójogban, mint gondolnánk. A nők ma bármit csinálhatnak: hegyet mászhatnak, kerékpározhatnak (nem oly rég még ez sem volt egyértelmű), vagy éppen futballozhatnak, a munkának azonban nincs vége: egy sor igazságtalanság még mindig megoldásra vár.

A női fociról szóló írás első részét itt olvashatjátok.

A cikk szerzője végzős gimnazista, a Nők Lapja gyakornoki programjának résztvevője.

Kiemelt kép: A francia női focicsapat kapusa ez első angol-francia női futballmérkőzésen 1920-ban (Brooke/Topical Press Agency/Hulton Archive/Getty Images)