Ugye az mindenkivel megtörtént már, hogy nem tudta, tegezzen vagy magázzon valakit, és hogy ha az utóbbi, akkor hogyan tegye. Az én korosztályom (X generáció) gyerekkorában még szinte teljesen elfogadott volt, hogy osztálytársaink szüleinek csókolommal köszöntünk. Azokat a szülőket, akik megengedték, hogy tegezzük, kimondottan menőnek és lazának gondoltuk. Mi van azonban akkor, ha most találkozunk egykori osztálytársaink szüleivel, amikor már mi is a B-oldalt tapossuk? Negyven pluszosan csókolommal köszönni sokszor elég nevetségesen veszi ki magát, ugyanakkor a Jó napot kívánok is nehezen jön ki a szánkon, ha egy olyan emberről van szó, aki ismert minket kisiskolásként. Ilyenkor jön a Szép napokat!, Minden jót!, Jó reggelt!, Jó pihenést!, esetleg a Halihó!, és még sorolhatnánk, amelyekkel – ha nem is komfortosan – de át lehet hidalni a tegezés, önözés, magázás és tetszikezés között tátongó szakadékokat. Mert szakadék az van.
Két világ között
Apropó, tetszikezés. Közben azt is látom, hogy a fiatalabb generáció sem nagyon tud mit kezdeni az enyémmel, már ami a megszólításokat illeti. Éttermekben, kávézókban gyakran tapasztalom, hogy a húszas éveik elejét taposó fiatalok nekiállnak tetszikezni (itt tessék megnyomni, erre tessék menni), amitől mindig az az érzésem, hogy ők már matuzsálemeknek látják az én korosztályom képviselőit. A másik oldalon pedig ugyanúgy jelen vannak ebben a generációban azok is, akik gondolkodás nélkül tegezni kezdenek bárkit, aki 10-20-40 évvel idősebb náluk. Nekik már biztosan a szemük sem rebben, ha a reklámokban tegezik őket, míg például a szüleim hosszasan hüledeztek, amikor berobbant Magyarországra az a bizonyos svéd bútoráruház, és talán először a hazai marketing történetében letegezte a vásárlóit. Ma már ez teljesen természetes, főleg, ha a célcsoportban fiatalok is szerepelnek.
Azt is látom, hogy manapság a fiatalabbak sokkal könnyebben tegezik le az idősebbeket, az ő kultúrájukban ez már jóval kevesebb feszengéssel jár, mint az enyémben.
Személyes meggyőződésem, hogy ha a fiatalok tegezik az idősebbeket, abban benne van az is, hogy nyitottabbak és elfogadóbbak, és nem tágítani akarják a generációk közötti esetleges szakadékokat, hanem eltüntetni.
Üdv a felnőttek között!
Gimnáziumban volt egy tanárom, aki bejött az első órára 9.-ben, és magázni kezdte az egész osztályt. Bár tény, hogy a harminc darab tizennégy éves elsőre picit megszeppent, utána azonban egyként érte utol az egész osztályt az az érzés, hogy na végre, most aztán mi is vagyunk valakik. Emlékszem, nekem pont ezelőtt nem sokkal mondta egy kisebb gyerek a lépcsőházban, hogy csókolom. Akkor, tizennégy évesen ettől teljesen odáig voltam. Azt éreztem, hogy annak a gyereknek a szemében felnőtt vagyok, és hasonlót éreztem a tanár részéről is. Életem első 14 évét úgy töltöttem, hogy mindig mindenhol gyerek voltam, erre jön egy tanár a semmiből, és azt érezteti, már nem vagyunk kisgyerekek. Hanem akár partnerek is lehetünk.
Később persze a csókolom egészen új értelmet kap, és harmincegynehány évesen nem épp a legfelemelőbb érzés, ha így köszönnek nekünk.
Az már újfent csak arra emlékezet, hogy múlik az idő, és a gyerekek szemében kezdünk néni kategóriába kerülni.
Maradjunk a magázódásnál
Persze azon túl, hogy mi tegezünk-e vagy magázunk másokat, az sem mindegy, minket hogyan szólítanak meg. Ebből az önérzetesebb emberek szeretnek ügyet is csinálni. „Ne tegezzél” – ordít ki egyik síkideg autós a másiknak, miközben melegebb éghajlatra küldik egymást. Amikor valaki egy nyilvánvalóan konfliktusos helyzetben számon kéri a másik tegezését, akkor tulajdonképpen egy Jolly Joker eszközhöz nyúl, ami akkor is ott van, ha minden más érv elfogyni látszik. Nemrég tanúja voltam, hogy az egyik budapesti kórház baleseti sebészetén egy felbőszült öregúr kérdőre vont egy fiatal orvost, hogy meddig kell még várnia. Mivel az orvosnak erről fogalma sem volt, és a helyzetről nyilvánvalóan nem ő tehetett, egyetlen válasz volt a tarsolyában: kioktatta az öregurat, hogy nem ittak pertut, tehát nem tegeződnek. Az orvosok egyébként tulajdonképpen a magázás hanyatlásának legkitartóbb ellenlábasai. Az orvost a legtöbb esetben magázzuk, akkor is, ha betéve fújja a belső szerveink és különböző testüregeink állapotát, akkor is, ha a lehető legbizalmibb kapcsolat van köztünk. Mondhatnánk, hogy így van ez jól, hiszen az orvos sokszor mindenhatóként él a szemünkben, de ahogy már az elején is tisztáztuk, a Mindenhatót tegezzük, szóval a teória nem állja meg a helyét.
Kapcsolódó
Anyukázás, nénizés és társaik
De miért tegezzük az Istent? Röviden összefoglalva azért, mert kezdetben vala a tegezés. Honfoglaló őseink minden bizonnyal tegezték egymást, magázódás nem is létezett a magyarban egészen a 16. századig. Addig mindenki, nemre, korra, társadalmi rangra való tekintet nélkül tegezte egymást, és csak a mohácsi csata utáni változások korában merült fel az az igény, hogy a nyelvhasználatban is legyen nyoma a rangbeli különbségeknek. Tehát azokat, akik azt szerették volna, hogy a hozzájuk intézett szavak is tükrözzék magasabb rendűségüket, nem az udvarias formulák bevezetése hajtotta, hanem a fölényeskedés. De vajon tényleg tiszteletet ébreszt bennünk a magázás? Vagy egyfajta távolságtartást ad? Vagy udvariasabb? Valószínűleg mindenkinek egy kicsit mást jelent. És valószínűleg ahol egyértelmű, hogy melyiket választjuk, ott nem is okoz feszengést egyik sem. A gond mindig akkor van, amikor nehéz eldönteni.
Kezét csókolom, édesanyám
Vannak helyek, közösségek, cégek, ahol az alapértelmezett kommunikációs forma a tegezés. Ezeken a helyeken a policy része, hogy ezeket a kellemetlen dilemmákat csírájukban elfojtják, a szabály általában ki is van mondva, így mindenki komfortosan kommunikálhat a másikkal. Persze vannak, akik ma is ügyet csinálnak belőle. Akik kikérik, vagy épp kikövetelik maguknak a tegezést. És vannak olyanok is, akik valamilyen oknál fogva ragaszkodnak a magázáshoz. Olyat is hallottam már, hogy valaki a kutyáját magázta, olyat is, aki a szerelmével beszélt ilyen módon. A nemrég elhunyt nagypapámat én is magáztam, soha nem értettem, hogy miért, vagy hogy ehhez vajon ki ragaszkodik, de ez már így maradt. Régebben ugyebár a gyerekek magázták szüleiket, bennem csak az a nagy kérdés, hogy vajon melyik életkorban álltak át tegezésről magázásra, és hogyan csinálták. Hiszen a gyerekek alapvetően tegezésre születnek, és még az alsó tagozatban is kicsúszik a szájukon olyasmi, hogy „Andi néni, egy hibával még elfogadod? Újságíróként egyébként többször találkoztam a dilemmával, hogy mi a jobb, ha tegezzük vagy magázzuk az olvasót. Én személy szerint a tegezésben hiszek. Megfigyeltem, hogy amikor valaki felajánlja, hogy tegezzem, általában meg szoktam köszönni. Néha elgondolkozom, hogy valójában mit is köszönök meg. Valószínűleg azt, hogy az illető megkímél a magázás körüli maceráktól. Az emberek közötti kommunikáció olyan sok helyen tud szétcsúszni, én azt mondom, a magázás-tegezés körüli felesleges körökkel ne tegyünk rá még egy lapáttal.
Kiemelt kép: Getty Images/Canva
