„Minden sikeres macska mögött ott figyel egy engedelmes szolga” – írja Erzsébet a könyvében, amit állítólag a szolgájának, azaz nekem diktált. Erzsike szerint egy macskának ugyanis nincs gazdája. A cirmosoknak személyzetük van, és ezzel én is egyetértek. Bennük ugyanis az oroszlán vére csörgedezik.

A tökéletességük teljes tudatában manipulálják az embert, aki csak azért van, hogy az ő kényelmüket megteremtse. Egy macska-ember kapcsolatban nem az ember diktál.

Ezt az első perctől kezdve tudom. Amikor kiscicaként elhoztuk a tenyésztőtől, az autóban véresre harapta az ujjam, pusztán, hogy érezzem a törődést. Elfért a tenyeremben, olyan pici volt, de annyi düh szorult bele, hogy ha csak egy kicsivel nagyobb, a torkomnak ugrik, és úgy esik le a fejem, mintha a Trónok harca című sorozatból írtak volna ki.

Mire megérkeztünk az új otthonához, szegénykém annyira kifáradt, hogy csak pihegett. A karomban vittem fel a lakásba, és éreztem, hogy kalapál a szíve a félelemtől. Olyan volt ez, mint amikor egy apás szülés után a kisbabát a karjaiba veszi az újdonsült apuka. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy élete végéig felelős leszek érte. Sok idő eltelt azóta, Erzsiből sztár lett. Már megszokta a fotósokat, a tévéstábokat, és úgy pózol a kamera előtt, mint egy igazi szupermodell. Egyedül az állatorvoshoz nem szeret járni, de kénytelen. Évente nem árt, ha megvizsgálják, hogy minden rendben van-e a bundában. Ilyenkor ketrecharcos amazonként küzd az ellen, hogy betegyem a macskahordozóba, amit mi csak macskabörinek, azaz macskabörtönnek hívunk. Erzsikém mindösszesen három kiló, de egyedül képtelenség abszolválni ezt a feladatot. Még akkor sem tudnám, ha előtte karmolás- és harapásbiztos védőfelszerelést húznék, mert a művésznő elég nagy rutint szerzett az évek alatt abban, hogy egy óvatlan pillanatban meglógjon a macskaböriből. Van esze, csak nem arra használja, amire kellene. Erzsike ugyanis pontosan annyira öntörvényű és egoista, mint bármelyik más macska: megköveteli a tiszteletet.

Szófogadás kizárva

A múltkor például zenét hallgattam, amíg ő aludt az ágyamon – amit természetesen a saját ágyaként használ. Próbáltam leszoktatni arról, hogy odafeküdjön, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Láttam, hogy felébredt, mert mozgatta a füleit, és amikor felhangosítottam a zenét, ő méltóságteljesen felém fordult, mélyen a szemembe nézett, és egy halk nyávogással adta tudtomra, hogy jó lenne, ha lehalkítanám a rádiót. Ellentmondásnak nem volt helye. Egy kicsit olyan, mintha a gyerekem lenne, csak nekem nem kell iskolát keresni neki, szülői értekezletekre járni, és vitatkozni vele, hogy miért nem fogad szót. Egy macskától ugyanis semmi nem áll távolabb, mint az, hogy szót fogadjon.

…

Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan lehet kiérdemelni egy macska szeretetét, olvassátok el az írás folytatását a Nők Lapja Psziché legújabb, 2017/04. számában. A magazint keressétek az újságárusoknál.

Szöveg: Hommonay Gergely

Fotó: Göbölyös Péter – vizslafotozas.hu