Rita Hayworth a negyvenes-ötvenes évek Hollywoodjának egyik legfényesebben ragyogó csillaga volt: 37 éves pályafutása során 61 filmben szerepelt. Karrierjét gyerekkorában, táncosként kezdte, majd a legnépszerűbb pin-up lány lett, később világhírű filmsztár. Hamar romlani kezdett azonban egészsége: mindössze 68 éves volt, mikor elvitte az Alzheimer-kór. Élete során sosem pózolt meztelenül a kamerák előtt, mégis a „szerelem istennőjeként” emlegették… noha a valóságban igen tragikusan alakult magánélete.
Egészséges apakép nélkül
Rita Hayworth 104 évvel ezelőtt ezen a napon, 1918. október 17-én, Margarita Carmen Cansino néven született Brooklynban, két táncos gyermekeként. Még csak 12 éves volt, amikor az apja táncduót alapított vele Dancing Cansinos néven, majd turnézni vitte mexikói nightclubokba és bárokba. Hogy minél felnőttesebb és „latinosabb” megjelenése legyen, a haját ekkor feketére festették és a fellépések alkalmával erősen sminkelték arcát. Később derült csak ki, hogy ezekben az időben az apja szexuálisan bántalmazta őt.
A 16 éves Rita Hayworth (ekkor még Margarita Carmen Cansino) első Fox Pictures produkciójában. (Fotó: Getty Images, Bettmann / Contributor)
Szerencsére azonban lehetősége nyílt megmenekülni apja abuzív viselkedése elől: a turné során, a Caliente Clubban ugyanis felfigyelt rá a Fox stúdió egyik vezetője, Winfield Sheehan, és azon nyomban hat hónapos szerződést ajánlott neki – Rita Cansino néven. Ez alatt a fél év alatt (gyakran szöveg nélküli) „egzotikus, idegen női karaktereket” alakított alacsony költségvetésű filmekben. Szerződése leteltével akár rövidre is zárhatta volna filmes karrierjét (a Fox nem hosszabbított), de idő közben megismerkedett egy nála több mint kétszer idősebb Edward Charles Judson nevű üzletemberrel, aki fejébe vette, hogy sztárt csinál belőle. 1937-ben, 18 évesen feleségül is ment hozzá, bár elmondások szerint Judson sokkal inkább volt a stricije, mintsem a férje Ritának.
A férfi arra biztatta ifjú feleségét, hogy feküdjön le bizonyos hollywoodi filmmágnásokkal a kifizetődőbb filmszerepek érdekében.
Miután arra nem tudták rávenni Ritát, hogy a Columbia Pictures vezetőjének, Harry Cohnnak odaadja magát, a két férfi más módszerhez folyamodott: a nőt kemény diétára fogták, valamint vörösre festették haját (ezúttal már az volt a cél, hogy minél kevésbé legyen „latinos” a megjelenése), és még a nevét is megváltoztatták: így született meg Rita Cansinóból Rita Hayworth (ez Rita ír származású édesanyjának leánykori vezetékneve).
A világ legismertebb arca
Új imidzse sikert aratott: a Columbiánál több B-kategóriás moziban is szerepet kapott, majd 1939-ben kitört ebből a skatulyából a Csak az angyaloknak van szárnyuk című filmnek köszönhetően.
Felszálló ágra került színészi karrierje, majd mikor 1941-ben a Life magazin fehérneműs fotót közölt róla (ez látható lentebb), az egész világ egy csapásra megismerte az arcát – és (művész)nevét. A szóban forgó kép két évig a világ legkeresettebb pin-upja volt, ami katonák ezreivel feledtette a háború borzalmait (a Remény rabjai című filmben is feltűnik egy kulcsfontosságú poszter formájában).
Ezekben az években két nagyon sikeres filmet is készített Fred Astaire-rel: a Táncoslábú rekrutákat 1941-ben, majd ennek sikerein felbuzdulva egy évvel később az Ismeretlen imádót. Táncpárosuk legendás volt, csodásan kiegészítették egymást a színpadon, és Astaire később el is kotyogta, hogy bár tíz filmet is készített Ginger Rogersszel, mindig is Hayworth volt a kedvenc táncpartnere. Közös filmjeikről Hayworth is rendre elragadtatva nyilatkozott, élete fénypontjának nevezve azokat.
Még az is lehet, hogy ezeknek a kezdeti sikereknek és megnövekedett önbizalmának hatására adta be 1942-ben a válókeresetet Edward Charles Judsonnal szemben. Egy évvel később, 1943-ban pedig már a friss Oscar-díjas Orson Welles felesége volt. Házasságuk idillien indult, a nő rajongásig szerette különösen intellektuális férjét – különbözőségeik azonban később éket vertek közéjük.
A csúcsról kizárólag lefelé vezet az út
A negyvenes években Rita Hayworth volt a Columbia első számú sztárja: egyrészt a Címlaplány (1944) című filmnek, valamint a Charles Vidor rendezte Gildának (1946) köszönhetően. Utóbbiban nyújtott alakítása és a legendás, kesztyűs striptease okán kora femme fatale-jának kiáltották ki (a már említett Remény rabjaiban is ezt a filmet vetítik a fogvatartottaknak).
Bombanő státuszában olyannyira stabilizálta ez a film, hogy ennek hatására ragasztottak fel egy róla készült fotót (Gilda felirattal) arra az atombombára, amit az amerikaiak a Bikini-atollra dobtak le egy háborús gyakorlat során. Ő maga azonban nem hogy nem volt ettől elragadtatva, egyenesen tajtékzott, mikor tudomást szerzett róla, hogy hova került arcképe. (Érdekes, hogy bármennyire is Hayworth volt a Columbia arany tojást tojó tyúkja, kérése ellenére sosem tanították meg énekelni, így a Gilda híres, fent látható jelentében például Anita Ellis hangjára tátog.)
The image of Rita Hayworth (actress from the movie Gilda, 1946) was glued onto an atomic bomb which was dropped on the Bikini Atoll during a test «Able» in 1946. pic.twitter.com/Ceo1qKy5Kt
— NUKES (@atomicarchive) February 4, 2021
1947-ben a vele örökös harcokat vívó menedzsere engedélye nélkül rövid, szőke frizurára váltott, és az Orson Welles rendezte A sanghaji asszony című film noirban alakítottak szerelmespárt férjével. Valódi kapcsolatuk ekkora már több, szörnyű vihart is megélt, mindez pedig a publikum előtt sem volt titok.
1948-ban Rita megismerkedett férje egykori jó barátjával, Ali Khannal – nem sokkal később pedig a történelem első olyan hercegnéje lett, aki hollywoodi díszletek közül került egy herceg oldalára. 1949-ben összeházasodtak és Franciaországba költöztek – ezáltal pedig Rita szerződésszegést követett el a Columbiával szemben. Hiába tett fel azonban mindent egy lapra, házasságuk idejekorán zátonyra futott, és Rita 1951-ben visszatért az USA-ba.
Hollywoodban nem fogadták rögvest tárt karokkal; kellemetlen emlékeket hagyott ugyanis a stúdióban, hogy a színész már 1943-ban is visszadobott egy szerepet, amiért 9 hétig tartó fizetésmegvonással büntették (akkoriban nem megbízásos alapon, filmenkénti gázsival dolgoztak a színészek, hanem az adott stúdiótól rendszeres fizetést kaptak, amiért cserébe minden munkát el kellett végezniük, amire utasították őket). Kapott tehát ugyan egy forgatókönyvet (amit eleinte szintén vissza akart dobni), de 1955-ben jogi útra terelte szerződésfelbontási ügyét, és végül 1958-ban szabadult a Columbiától – ekkor halt meg ugyanis vaskezű menedzsere, Harry Cohn.
1968-ban egy interjúban Hayworth így emlékezett vissza a néhai menedzserével töltött közös időkre: „Kizárólagos szerződéssel voltam (a Columbiánál), ami olyan volt, mintha a tulajdonuk lettem volna… Szerintem még az öltözőmet is bepoloskázták… (Cohn) nagyon birtoklóan bánt velem, nem akarta, hogy bárkivel is randizzak, hogy barátaim legyenek. Lehetetlen így élni. Úgyhogy harcoltam ellene… Akarjátok tudni, mit gondolok Harry Cohnról? Azt, hogy egy szörnyeteg volt.”
Hollywood cserben hagyja teremtményét
Nemrég az egész világ végignézhette Andrew Dominik filmjében, a Blonde-ban, hogy a hollywoodi sztárgyár hogyan hagyta magára saját teremtményét, Marilyn Monroe-t. Monroe előtt (és után is) azonban sok mindenki mással szintén igen mostohán bánt a showbiznisz. Ahogyan Monroe-t, úgy Hayworth-t is: felfedezték, átszabták kinézetét, beszédstílusát, „átkeresztelték”, szexért cserébe munkát ajánlottak neki, kikiáltották a legcsábosabb nőnek, majd úgy dobták félre, mint egy megkopott hajas babát – mit sem törődve azzal, milyen károkat okoztak a pszichéjében és testében egyaránt.
Rita Hayworth és Fred Astaire az Ismeretlen imádó egyik jelenetét gyakorolják 1942-ben. Mindketten nagyon élvezték a közös munkát, Rita a karrierje ékkövének tekintette filmjeiket. (Fotó: Earl Theisen/Getty Images)
Édesapja abuzálta; Edward Charles Judson fenyegette és erőszakos volt vele; Harry Crohn pokollá tette az életét, amiért nem volt hajlandó lefeküdni vele; Orson Welles még akkor is csalta, amikor éppen terhes volt a lányukkal, Rebeccával; Ali Khannal való tragikusan boldogtalan házassága során még mélyebbre csúszott a depresszióba és az azzal kéz a kézben járó alkoholizmusba… Egyetlen ilyen viszonyt is évekbe telhet kiheverni bárkinek – Ritának viszont, úgy tűnik, kizárólag ilyen kapcsolatok jutottak.
1953-ban Dick Haymes énekes-színésznek sorban a negyedik felesége lett, de miután a férfi két évvel később egy Los Angeles-i klubban nyilvánosan megütötte őt, Rita számára újfent egyértelművé vált, hogy még mindig nem találta meg az igazit. Miután elhagyta Haymest, anyagi gondokkal küzdött, és korábbi férjei segítségére sem számíthatott: ők ugyanis nem fizettek gyerektartást.
Ötödik házasságát James Hill producerrel kötötte 1958-ban, 1961-ben azonban Rita újfent beadta a válókeresetet – a férfi extrém kegyetlenségére hivatkozva. Charlton Heston Oscar-díjas amerikai színész 1997-es önéletrajzában felelevenített egy jelenetet Hayworth és Hill házasságából: egy este Heston és felesége, Lydia egy spanyolországi étteremben együtt vacsorázott George Marshall rendezővel, Rex Harrison színésszel és a Hayworth-Hill házaspárral. Heston azt írta, hogy ez „élete legkínosabb estéjévé vált”, miután Hill a többiek előtt obszcén szavakkal gyalázni kezdte feleségét, aki eközben tehetetlenül, arcát a kezébe temetve zokogott. Heston visszaemlékezése szerint mindannyian ledöbbentek, és bár benne erős volt a késztetés, hogy megüsse Hillt, végül nem tett semmit. Sietve távozott feleségével, Lydiával, aki a történtektől szintén majdnem sírva fakadt. „Szégyellem, hogy így kisétáltam a Miss Hayworth-t megalázó helyzetből. Soha többé nem láttam őt” – emlékezett vissza a könyvében.
Keserű végjáték
1972-ben Rita ismét anyagi gondokkal küzdött, ezért elvállalta a The Wrath of God című film egyik szerepét – ekkora azonban már annyira rossz állapotban volt egészsége, hogy a karaktere megszólalásait soronként kellett rögzíteni, mivel nem tudott egynél több mondatot egyszerre megjegyezni. Tetézte a bajt, hogy 1974-ben egy hét leforgása alatt hunyt el mindkét fiútestvére, ez pedig tovább rontott helyzetén, egyre furcsábban viselkedett; sokan úgy vélték, hogy az alkoholizmusa lassan demenssé teszi. Más volt azonban a helyzet: Rita Hayworth Alzheimer-kórban szenvedett, amelynek tüneteit nehéz volt felismerni alkoholizmusa miatt.
„Kirohanásai voltak. Dührohamot kapott. El sem tudom mondani… Azt hittem, az alkoholizmus miatt van. Mindannyian azt hittük, és az újságok ezt persze felkapták. El sem tudják képzelni, mekkora megkönnyebbülést jelentett a diagnózis. Végre meg tudtuk nevezni: Alzheimer-kór! Persze ez csak az utolsó hét-nyolc évben derült ki. Csak 1980-ban diagnosztizálták nála az Alzheimer-kórt, előtte két évtizedet éltünk a pokolban” – emlékezett vissza 1989-ben Ali Khantól született lánya, Yasmin a Los Angeles Times hasábjain. Az utolsó éveiben ő gondozta édesanyját. Elsőszülött lánya, Rebecca Welles 1983-ban, hét év kihagyás után találkozott utoljára édesanyjával.
Rita Hayworth és kisebbik lánya, Yasmin Khan 1979-ben egy színházi premieren. (Fotó: Getty Images, Bettmann / Contributor)
Orson Welles-szel a válás utáni indulatok csillapodását követően ismét barátok lettek, a férfi 1980-ban, egy rendezvényen látta utoljára volt feleségét. „Amikor vége lett, odamentem az asztalához. Láttam, hogy gyönyörű és nagyon nyugodt… és először nem ismert meg. Körülbelül négy perc beszélgetés után úgy láttam, hogy rájött, ki vagyok, és csendesen sírni kezdett.” Welles 1985-ben, élete utolsó napján adott egy interjút, amelyben Hayworth-t úgy jellemezte: „a valaha élt egyik legkedvesebb, legédesebb nő”.
Barron H. Lerner orvostörténész 2006-ban azt írta, hogy amikor Hayworth diagnózisát 1981-ben nyilvánosságra hozták, ő lett „az Alzheimer-kór első nyilvános arca, ezáltal elősegítve, hogy a jövőbeli betegek ne maradjanak diagnosztizálatlanul… Hayworth tudtán kívül segített egy olyan állapot destigmatizálásában, amely még mindig zavarba hozza az áldozatokat és családtagjaikat.”
Rita Hayworth 1987. május 14-én hunyt el manhattani otthonában.
Kiemelt kép: Rita Hayworth a Gilda című film legendás jelentében előadja a Put The Blame on Mame, Boys című dalt – Fotó: George Rinhart/Corbis via Getty Images
