Tévériporter: – Nem érzi úgy, hogy az alakja, a fizikai adottságai, amelyekről az emberek mindig is beszéltek, gátolják abban, hogy sikeres színésznő legyen?
Vendég (a felsőtestére mutat): – Mert egy komoly színésznőnek nem lehetnek nagy mellei, erre gondol?
– Nos, azt hiszem, valahogy elvonnák a figyelmet az előadásról, ha érti, mire gondolok.
– Valóban? Nem hiszem, hogy ennek így kellene lennie. Merem remélni, hogy a darabban nyújtott teljesítmény, valamint a színpadon és a nézőtéren ülő emberek közötti élő kapcsolat felülírja az ilyen unalmas kérdéseket.
A párbeszéd nem mostanában hangzott el, hanem 1975-ben; Helen Mirren a BBC műsorában tette helyre Michael Parkinsont. Ez akkoriban nemcsak váratlan, de nagyon bátor húzás is volt, a műsorkészítők és a tévénézők nem voltak hozzászokva, hogy egy fiatal nő a zavart nevetgélés helyett frappánsan visszautasítson egy szexista kérdést. Mirrent nem dicsérték meg a felvétel után, azt mondták, kioktató és ellenséges volt, de ő csak megrántotta a vállát, és ment a maga feje után. Ahogy azóta is.
*
Londonban született 1945-ben, de a kortársaihoz viszonyítva őt nagyon nehezen lehetett volna bármelyik társadalmi osztályba besorolni. Dédapja Viktória királynő hentese volt, édesanyja egy tizennégy gyerekes munkáscsalád tizenharmadik csemetéje. Apja, Vaszilij Petrovics Mironoff az orosz arisztokrácia tagjaként kétéves korában menekült Angliába szüleivel. Vaszilij taxisofőrként és a londoni filharmonikusok brácsásaként kereste a pénzt, a háború idején mentőautót vezetett, majd a hatékonyabb beilleszkedés céljából nevet változtatott, így lett belőle Basil Mirren.

A kis Helen már az általános iskolai darabokban is gyakran játszott főszerepet, például a Jancsi és Juliskában, majd tinédzserként egy Hamlet-est terelte egyértelműen a színpad felé. Emlékei szerint maga az előadás rettenetes volt, de a dán királyfi története elemi erővel hatott rá. Hazament, levette a polcról a Shakespeare-összest, és akkurátusan végigolvasta a drámákat, azt kutatva, melyik szereplőhöz tud kapcsolódni.

Londonban beszédet és drámát tanult a főiskolán, aztán felvételt nyert a Nemzeti Ifjúsági Színházba, ahol húszévesen eljátszhatta Kleopátrát, és ez a szerep egy csapásra beindította a karrierjét. (Érdekesség, hogy ötvenhárom évesen ismét Egyiptom királynője lett, akkor már a Nemzeti Színház színpadán, Antoniust pedig Alan Rickman alakította, ám a kritikusok nem kímélték a produkciót. Úgy látták, teljes mértékben hiányzott a szenvedély és a főszereplők közti kémia.) Az első színpadi sikerei belépőt jelentettek a Royal Shakes­peare Company társulatába, ahol évtizedeken keresztül dolgozott, és a hetvenes évektől kezdve előszeretettel hívták filmekbe, sorozatokba is, ő pedig kedvére válogatott a legkülönbözőbb műfajok között.

Bár saját bevallása szerint karrierje során voltak jó és ro­ssz döntései, a díj­özön, amivel eddig jutalmazták, egyértelműen azt mutatja, a jóból volt több. Tizenhatszor jelölték Golden Globe-ra, háromszor haza is vihette a glóbuszt, és ő az egyetlen, aki az Amerikai Egyesült Államokban, valamint az Egyesült Királyságban is elnyerte a színészet hármas koronáját (Triple Crown of Acting). Oscar- és BAFTA-díjat kapott A királynő című film főszereplőjeként, Tony- és Lau­rence Oli­vier-díjat szintén II. Erzsébet megformálásért az Audiencia című színdarabban, és többször elnyerte a BAFTA-t, illetve a Primetime Emmy-t Jane Tennison főfelügyelőként Az első számú gyanúsított című sorozattal.

EGY SZABÁLYTALAN IKON