A mese funkciója mindenhol ugyanaz, Alaszkában, Párizsban és Dunakeszin – egy szívmelengető, elgondolkodtató, kicsit borzongató történet, miközben anya, apa közel van, lehet szuszogni, kérdezni, beszélni és mellébeszélni, s elmondani mindazt, amit világos nappal nem akaródzik említeni. Kérdezni és válaszokat kapni, új szavakat tanulni, és apa nyakába bújva elaludni.

A mesélés fontosságát nem lehet elégé hangsúlyozni, és bár csábító egy hosszú, feszült nap estéjén bekapcsolni egy rajzfilmet, hadd pihenjen a szülő, és bámulja a gyerek csendesen a színesen pergő történetet, de mindig megbánjuk. Ha nem is aznap, de később biztosan, azon a napon, amikor már nem kell neki a mesénk.
Ahogy a gyerek elkezdi nézni a történetet, abban a pillanatban leáll egy nagyon fontos dolog, a saját filmjének készítése. Az a hihetetlenül fantáziadús folyamat, ami lenyomatot hagy benne, fejleszti, felkészíti a nehezebb sztorikra az életében. Ezt a filmet ő forgatja, ő képzeli el a csillagszemű juhászt, a szépséges királykisasszonyt, a legkisebb kuflit, a megmentett kiskutyát. Színezgeti, alakítgatja, magában tovább játssza. Rendezheti, változtathatja, „most úgy meséld, hogy megmenti, csak kicsit később, és legyen benne egy cica is”. Oldja, vigasztalja, megnyugtatja, és minden anyuka tudja, hogy a lázat is leviszi. A mesehallgató gyerek nagy eséllyel olvasó felnőtt lesz majd. (Ezzel biztatom magam a századszor elmesélt sztori közben, miközben hamarabb elalszom, mint a gyerek.)

Az esti rituálék mostanában még fontosabbak, hiszen érzik a feszültséget, ha háttérzajként is, de hallják a híreket, fülelnek, ha a szülők panaszkodnak. A szakemberek szerint soha ennyi stresszes gyerek nem volt, mint az elmúlt pár évben. Bújjunk hát oda melléjük, és kezdjünk bele. Fejből, könyvből, modernt, klasszikust, újat vagy ezerszer elmondottat. Mindegy, csak mondjunk egy mesét.
(Donauer professzor véleményét a mesemondásról a 49. oldalon olvashatják.)