„Helyezkedjen el kényelmesen!” – ültet le Nádas Péter, és nagy, sárga párnát tesz mögém. Az asztalra mutat, a felesége sütötte szezámos stanglival kínál, aztán megkérdezi: „Kávét vagy teát készíthetek?” Frissessége, figyelme, fesztelensége lenyűgöz.
Ma van a születésnapja. Stockholmban átveszi a Berman Irodalmi Díjat a Világló részletekért, előre is gratulálok!
Nincs ünnep, születésem napja ismeretlen. Dátumot nem tudok rendesen megjegyezni. Egyszer bíróságon tanúskodtam, s a bíró kérdésére nem érkezett válasz. Igyekeznem kellett, hogy eszembe jusson a születésem helye és dátuma.
Hogy ne merítsem ki, menjünk végig a nyolc évtizedén, tízéves ciklusonként.
Próbáljuk meg, de pontos évszámokat ne várjon el tőlem.
Milyen gyerek volt?
Kifejezetten jó és igen önálló. Ha bármi sérelem érte a szabadságvágyamat, akkor tiltakoztam, elájultam. Olykor durván és neveletlenül érveltem az igazam mellett. Botrányok is támadtak belőle, nem értették, hogyan lehet egy gyerek ilyen önfejű.
Ma is szokott tiltakozni?
Az utóbbi időben visszafordulok, megnémulok. De tudja, 1968. augusztus 19-én elmentem nyaralni Kisorosziba, és két napra rá bevonultak a magyar csapatok Csehszlovákiába. Nem mentem vissza többé a munkahelyemre. Azóta nem vagyok budapesti.
Megbánta?
Miért kéne megbánnom egy logikus elhatározást? Meg ha valaki egyszer városi, akkor az marad. Vidéken élő városi. Vagy városban élő vidéki. Ezek szocializációs formák, soha többé nem lecserélhetők. Általában városba költöznek az emberek, én az ellenkezőjét tettem. Különben is, vidéki, városi, ezek változatok egyetlen témára. Egyformák vagyunk, szabadságra vagyunk teremtve.
Tudunk élni a szabadságrateremtettségünkkel?
Általában nem. De nagyon nehéz szabad elhatározásból rabságot választani. Háborús gyerek vagyok, a szüleim korai halála miatt a lázadó kamaszkor kimaradt az életemből. Átlőve oldalunk, de szabadok vagyunk.
A Kertész című, korai novellájában egy anya haláláról ír.
Köze van anyám elvesztéséhez, de a fiú nem én vagyok. Igaz, huszonöt éves koromig nem tudtam az anyám utáni vágyakozásomból kilábalni. Külső jelei nem voltak. De évek teltek el, és minduntalan az anyámat véltem fölismerni idegen nőkben az utcán. Futottam utánuk. Őrület volt, a klinikai téboly határán. Hozzátartozik, hogy én találtam meg apám búcsúlevelét. Brutálisan szép levél. Hogy fiatalon otthagytam az állásomat, kiléptem a társadalomból, megszabadultam a szüleim hiányától, a családom hatásától, ez mind hozzátartozott a függetlenségi mozgalomhoz.
Tudott a testvérével beszélni a gyászról?
Csak jóval később. Apánk öngyilkossága idején hatéves volt. A rokonság rám osztotta a szerepet, mondjam meg én neki, de nem tudtam megtenni. Jött elő a pizsamájában, álmosan, édesen, én meg azt hazudtam: baleset érte. De ő azonnal értette, hogy ez hazugság, és nincs többé apánk.
Hatott ez a munkásságára?
Ott a nyoma minden írásomon. Az Emlékiratok könyvében mindenki árva vagy félárva. Egy háború után így van rendjén, így nőttünk föl. Az a csoda, ha egy család legalább sérülten megmarad. A történet szociológiailag stimmel, más részlettől személyes. A halál nem volt idegen, a szüleim elvesztése mégis másként érintett. Talán azért, mert gyerekként hevesen ellenkeztem, főleg az apámmal.
Miért?
Egyrészt az ateizmusuk, másrészt kommunista eszméik miatt. Igyekeztem tőlük elfogadni, de minduntalan átestem eszméik realitásán. Magas küszöbnek bizonyult. Így aztán korán kezdtem a politikai ellenkezést. Talán ezért fordítottam hátat olyan gyorsan az újságírásnak. A nagynéném – a Nők Lapja alapító szerkesztője – lett a gyámunk. Liberális, toleráns, igazi polgári nagyasszony, a nagy manírok és szokások minden előnyével és hátrányával. Haláláig meggyőződéses kommunista maradt. Vitáztam vele, túlkoros kamaszként rajta vezettem le a politikai lázadozásomat. Igazam volt, mégis igazságtalanul bántam el vele. Olykor áthidaltuk a konfliktust, de nem felejtettük. Amikor haldoklott, az öcsémmel megüzente a kórházból, hogy még véletlenül se menjek be hozzá. Amivel nem tette könnyebbé a halálát, de megértem őt.
A húszas évei elején került a Nők Lapjához.