Angyalképek, angyalszobrok és a színészházaspár sok-sok fotója a gyerekek és az unoka portréi között. Az első pillanatban nyilvánvaló, hogy Sinkovits Marianne erősen őrzi az emlékeket. Édesapja kis aranykeresztje a nyakában, másik láncon a nagymama jegygyűrűje, a pianínón édesanyja retikülje. Egy dobozból táncrend kerül elő az 1908-as évből. Sinkovits Imre vette egy antikváriumban, és felesége névnapjára kis versikét rejtett bele: Kedves Katalin, szépen kérem, az első valcert ígérje nékem…

– Milyen szép az édesapja kézírása!

– Szépen is rajzolt! Sok verset írt nekünk, leginkább ünnepekre. A születésemet is versbe szedte, leírta, hogyan sétáltak anyukával az Oktogonnál, onnan mentek a kórházba. Van egy édes levele arról is, hogy én még a kutyagumiból is tudok valami szépet csinálni. Ugyanis nem dobok ki semmit, bár a férjem ettől rosszul van. Lesikálom, lefestem, rendbe teszem.

– Milyen érzés volt gyerekként, hogy bárhová mennek, az édesapját mindenki felismerte, megnézte?

– Nekünk ez volt természetes, ő meg jól fogadta. Igen, az étteremben nézték, mit eszik, mit iszik, kivel van, odaszóltak, hogy „Ott a Tizedes…!” Ha igazán ki akart kapcsolódni, akkor nem mozdult ki otthonról.

– Mik a legkedvesebb közös emlékek?

– A karácsonyok! Ahogy megteremtette az ünnep hangulatát…! Előtte mindketten elmondták, hogy sajnos nem kapunk korcsolyát, mert nincs rá pénz. És babát sem, mert arra sincs. És nem lesz mózeskosár sem. Jó színészek voltak, elhittük nekik, pedig csak azért csinálták, hogy nagyobb legyen az örömünk. Mert persze mindent megkaptunk. Apukám bekapcsolta a rádiót, mesejátékot hallgattunk, feltűztük az akasztókra a rengeteg szaloncukrot. De arra is szeretek emlékezni, amikor együtt utaztunk. Az autóban énekeltünk, ő mindig azt, hogy „Budakesz, Budakesz, ott lakom én, A tejet csinálja Riska meg én, Mivel a tisztaság egy fő erény, A tejet friss vízben megmosom én.” Halálra nevettük magunkat, mert vezetés közben ritmusra emelgette a könyökét: Bhudhakhesz, Bhudhakhesz… jó svábosan. Ha pedig látott az út mellett egy férfi t, aki átkarolt egy nőt, azt mondta: „Jól fogd, el ne ereszd!” Ebből családi szállóige lett.

– Ezek szerint jutott ideje a gyerekeire.

– Nem annyi, amennyit szeretett volna. Édesanyám egyik levelében olvastam, hogy apukánk szívesen faragott volna nekem egy kis hattyút, Andrisnak meg hintalovat. De ezek elmaradtak. Amik viszont sosem, azok a nekünk írt levelek. Sokszor hajnalban már elmentek, de nekünk leírták, hogy szurkolnak a dolgozathoz, vagy ami éppen aktuális volt. Aláírták: É.anya és É.apa.

– Hogyan készült a szerepekre?

– Amikor a Tizedest játszotta, otthon vagány volt, nekünk is mindent megengedett. Amikor meg Lőrinc barátot alakította, pátoszosan beszélt, szinte intelmeket osztogatott. Andrissal rengeteget nevettünk, hogy most vajon melyik szerepet játszhatja éppen. De mindezzel együtt kedves, derűs és teljesen „normális” apa volt.

– Szerintem mindenki úgy könyveli el, hogy az édesanyja háttérbe húzódott az édesapja mellett, sok áldozatot hozott.

– Ez így van. Éppen ezért, amikor nyaranta kivettek egy házat a Balatonnál, esténként önálló esteket tartottak a környéken Antal Imrével, Ágai Karolával, Vitai Ildikóval, és olyankor édesapám kárpótolta édesanyámat. Ezeken a fellépéseken verseket mondhatott, jeleneteket adott elő a Tragédiából. Anyukám okos asszony volt, és az egész család fő szervezője. Ráadásul ízig-vérig nő. Édesapámnak szabadságot adott, de ez a szabadság nem volt végtelen. Érzékenyen, bölcsen irányított. Amikor összeházasodtak, az apai nagyapám azt mondta, anyukámmal napfény árasztotta el a családot. Édesanya egy porcelánbabához hasonlított. Szép volt a bőre, gyönyörű a lába, mindig szoknyát viselt. Én gyerekként összevissza vertem a térdemet, tele vagyok maradandó „emlékkel”. Felmásztam, leestem, anyukám kétségbeesett: Marcsikám, hogy fogsz szoknyát hordani? Mondtam, sehogy, én nadrágban járok! Emlékszem, nem sokkal a betegsége előtt, mentünk valahová, és elkérte a púderemet. Nekem nincs, mondtam. Ma is előttem van az arca, ahogy döbbenten rám néz: Hogy lehet, hogy egy nőnek nincs púdere…?!

– Akkor ő adta a költői Marianne nevet is?

– Igen, mert franciás, nőies, könnyed, mint egy szellő. De én inkább Marcsi vagyok. Polyák Imre olimpiai bajnok birkózó, a fiam keresztapja Marcsellának szólított, mondtam is neki: Imruskám, ezt jól eltaláltad. Édesapám pedig Kőtörő Máriának hívott.

– Aminek a története az, hogy…

– … a szüleim vettek egy telket a hatvanas években a Gugger-hegyen. Inkább kőbánya volt, nem telek… Apukám nagy munkáskesztyűben nekiállt csákányozni, kosárba rakni a köveket. Nem bírtam nézni, hogy ott izzad, miközben délelőtt Mózest játszott, este Tragédiát, vettem én is egy kesztyűt, és beálltam mellé. Én egyébként nagyon Sinkovits vagyok, teljesen apukámra ütöttem.

– És követte őt a pályán. Azt olvastam, hogy musical szakon végzett a főiskolán. Örültek ennek a szülők?

– Apukám mindig azt mondta: az éneklés, az más…! Gyerekkorom óta mindig énekeltem, tanultam Sík Olgánál, Polgár Lászlótól, Takács Klárától. Még a Zeneakadémiára is felvételiztem. Az esélytelenek nyugalmával mentem, utólag tudtuk meg, hogy egy ponton múlt a felvételem. A főiskola előtt két évig a Nemzeti Színház stúdiójában voltam, édesapámmal is álltam egy színpadon, például a Mózesben, a Marat halálában. A Mózes búcsúmonológjánál nem is figyeltem oda, féltem, hogy elsírom magam. A főiskola után a Gyermekszínházhoz kerültem, és édesapa eljött megnézni. Nem szólt előtte, csak a nevetését hallottam meg a színpadon. Amikor abbahagytam a pályát, nem értett egyet a döntéssel, lett is belőle családi feszültség. A szomszédasszonyom mondta egyszer, hogy hallott egy interjút apukával a rádióban, még a kilencvenes években, és abban azt mondta, hogy Marcsika tehetséges volt, sajnálja, hogy felhagyott a pályával.

– A férje Hegedűs Csaba, olimpiai- és világbajnok birkózó, volt szövetségi kapitány, sportvezető. A három gyerek miatt hagyott fel a színészettel?

– Három gyerekünk született, és a férjem alig volt otthon. Neki a birkózás állt az első helyen, a második és a harmadik, ez volt a lételeme. Tudomásul vettem, hogy minden csak azután következik. Sok sikeres, elkötelezett embernél van ez így. Dettike és Olimpia után még visszamentem játszani, de Csabi után már nem. Lett egy üzletünk, abban dolgoztam, de akadt dolgom elég a gyerekekkel. Szerettem volna ugyanolyan boldog gyerekkort biztosítani nekik, mint amilyen nekünk jutott. Biztosan anyukám példája is előttem lebegett, bár két színésznél ez azért jobban összeegyeztethető.

– Soha nem bánta meg ezt a döntést?

– Néha-néha hiányzik, mert volt bennem tűz, szerettem énekelni, színpadon lenni. De sok egykori kollégámnál látom, hogy ha nincs családjuk, nagyon egyedül maradnak. Összességében nem cserélném el a családi boldogságunkat karrierre, legyen az bármekkora.

– Édesapja olyanokkal állt személyes kapcsolatban, mint Illyés Gyula, Németh László, Sütő András. Ilyen barátai voltak?

– Gyakran szilvesztereztek együtt Ilylyésékkel, Némethékkel, Sütő Andrással levelezésben állt. De Keresztury Dezső állt hozzá legközelebb. Dezső bácsi vasárnapi, sőt karácsonyi vendég is volt nálunk, és ő lett az esküvői tanúm. A színészek közül Kálmán György volt a legjobb barátja, és az utolsó évtizedekben Agárdy Gabi bácsi. Létezett egy összetartó baráti körük, Szekeres Ferenc karnagyék, az orvos Cziráky házaspár, Pleidell János festőművészék. Velük jártunk kirándulni a Dunakanyarba.

– Agárdy Gábor azt mesélte, hogy az édesapja végig titkolta a betegségét.

– Előttünk is. Ő volt a családfő, az erő, a biztonság, nem bírta, hogy gyengének lássuk. Kétezer nyarán nagyon roszszul volt, de onnan csodálatos módon visszaerősödött. A Korányi kórházba járt kezelésre, reggelente jött érte a kocsi. Nem akart befeküdni, mert ott halt meg a nagybátyám és Bánhidi Laci bácsi is. Apuka bronchitisszel született, a szüleinek alig volt pénzük, mégis a hegyekbe vitték óvodába. Ráadásul tizenhét éves kora óta dohányzott. Az utolsó karácsonyon már fáradt volt, bár jól nézett ki. Kaptam tőlük egy gyönyörű, kézzel hímzett terítőt, négy gyertyával a sarkában. A családi tűzhelyet jelképezte. Meg a Szent Családot csuhéból és faragott tálcát. Nálunk töltöttük együtt a karácsony másnapját. Nekem az jelentette a boldogságot, hogy kiszolgálhatom, etethetem őket. Volt nekünk egy csodálatos Marikánk, Tántilinek hívtuk, aki 1960 óta vezette a háztartást, hozzánk tartozott haláláig. Ilyenkor neki sem kellett sütni, főzni, mosogatni, végre én szolgálhattam ki őt. Ez volt az utolsó közös ünnepünk. Apuka január tizennyolcadikán halt meg. Előző este még játszott. A Csongor és Tündével kezdte a pályát, az egyik ördögfiként. Szép ajándéka a sorsnak, hogy ugyanebből a darabból a bölcs Tudós szerepében búcsúzhatott el a közönségtől.

Hulej Emese

Az eredeti cikk a 2017/22. Nők Lapjában jelent meg.

Szöveg: Hulej Emese

Fotó: Németh Gabriella